Az előző poszt után rendesen belegabalyodtunk a harcművészet meghatározásába, holott csak azt próbáltam tisztázni, hogy szerintem mi a harcművészet fogalmának kiindulópontja. Mivel többen is többször hozzászóltatok, úgy vélem, érdemes kicsit alaposabban körüljárni a kérdést.
Nézőpontok
Sok minden előkerült: harcművészet, budo, küzdősport, sőt még a halálra készülés, a halál megértése is. Mindenesetre a kommentekből is látszik, hogy a harcművészetnek nincs kanonizált meghatározása. A harcművészet fogalmának több felfogása létezik, és ki-ki maga dönti el, melyik álláspontot fogadja el. Viszont, ha sikerült megérteni és tiszteletben tartani a másik nézőpontját, rendszerint közös nevezőre jutnak a felek.
Harcművészet és mozgásművészet
Úgy tűnik, mindannyian egyetértünk abban, hogy a harcművészetnek mindenképpen rendelkeznie kell valamiféle hagyományos mozgásanyaggal és olyan szellemi háttérrel, ami a megkülönbözteti a mai, nemegyszer teljesítmény- és/vagy profitorientált versenysportoktól.
Rendelkezhet egy stílus bármilyen mély történelmi gyökerekkel (01:04), állhat mögötte akármilyen gondosan felépített, sokrétű filozófia, ha elvesztette kapcsolatát a valós küzdelemmel (03:39, 04:13, 04:45, 05:32), inkább mozgásművészet, egyfajta hagyományőrző dinamikus meditáció, mint harcművészet. A kérdést tovább bonyolítja, hogy minden harcművészetben ott van a dinamikus meditáció és a mozgásművészet is. Az, hogy valaki harcművészetet vagy mozgásművészetet csinál sokszor nem is az iskola mozgásanyagán, hanem sokkal inkább azon múlik, hogy ki milyen felfogással, szemlélettel, indíttatással gyakorol. A muay thainak is van meditációcentrikus, taijiquan szerű változata.
Személyiségfejlesztés és önismeret
Számtalan harcművészetből kialakult mozgásművészetet ismerünk, amely valóban hasznos önismereti és személyiségfejlesztő rendszer – amennyiben tudatosítják a gyakorlókban, hogy amit csinálnak, az alkalmatlan éles küzdelemre. Ha ezt üzleti vagy egyéb megfontolásból elmulasztja az oktató, abból nagyon csúnya pofára esések következnek.
A csavar persze ott van a dologban, hogy nemegyszer komoly harcművészeti tudással rendelkező emberek váltanak mozgásművészetre, akik adott esetben meg tudják védeni magukat – csak éppen a harcművészeti tudásukra és nem a mozgásművészeti rendszerre támaszkodva.
Ha a tanítványok nem rendelkeznek ezzel a háttérrel, akkor sose lesznek képesek megcsinálni azt, amit a mester, hiszen a mozgásművészet anyaga nem készíti fel őket éles helyzetekre.
De ettől eltekintve sem szerencsés önismereti rendszert csúsztatásra építeni, mert az személyiségfejlesztés helyett nagy valószínűséggel személyiségtorzuláshoz vezet. Mindenkinek szíve joga azt, és olyan módon tanítani, ami szívének kedves, de a tanítványokkal szembeni korrektség megkívánja, hogy ha valaki mozgásművészetet oktat, akkor hangsúlyozza ki, hogy amit átad, az az ősi harci technikákból kialakult, személyiségfejlesztő, önismereti rendszer - ami nem alkalmas éles küzdelemre vagy önvédelemre.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
