A judo vagy a karate megalkotásának időszaka egybeesik Japán modernizációjával. Mindkét rendszer megreformálta az évszázados hagyományokat, mindkettő a keleti és nyugati kultúra szintézisére törekszik, de nem csak ez köti őket össze, hanem az is, hogy iskolai tantárggyá alakították őket. A hatékonyság mellett ez volt az a többlet, ami megteremtette a harcművészetek tekintélyét a világban – és alapvetően ennek köszönhetik rangjukat a japán irányzatok.

Harcművészet és pedagógia

Ahhoz, hogy valami iskolai tantárgy legyen, nem elég beleszuszakolni a tantervbe. Egy igazán jól felépített tantervben a különböző tárgyak egymást erősítik – és ezalatt nem csak azt értem, hogy a párhuzamosan futó anyagrészek nagyjából fej-fej mellett haladnak, és időnként egy másik tantárgy szemszögéből is megnézhetem az adott problémát. A rendesen megalkotott tanterv oktatási-nevelési céljai és a módszertana is összhangban van a tágabb környezettel. Azoknak, akik a 19. század végén iskolai tantárggyá formálták a harcművészeteket, ezekkel a kihívásokkal kellett szembenézniük.

Judo vagy karate?

A judót a nyugati versenysportok mintájára alakították. Kiemelt szerepet kapott benne a biztonság, a hatékonyság, illetve az európai típusú fair play, annak minden hátrányával és előnyével. A judo megítélése azóta is felemás: van, aki a hatékony küzdősportot látja benne, van, aki a napjaink követelményeihez igazított bujutsut, mások harcművészetnek tekintik.

Amikor a karate iskolai tantárgy lett, épp a judóval kapcsolatos tapasztalatok miatt zárkóztak el a versenyektől. Egyébként komoly kihívásokkal kellett szembenézniük, hiszen az addig szűk létszámú dojókban gyakorolt okinawa-téból tömegsportot csináltak. Mindezt úgy, hogy az tökéletesen megfelelt a formálódó japán birodalmi igényeknek. Ekkor alakult ki, hogy az edzéseken nagy tömegek vezényszóra mozogjanak egyszerre, ezt szolgálta a végtelenül szertartásos dojo etikett, vagy az a gyakorlat, hogy a kapott feladatnál mind a támadók, mind a védekezők hangosan megismétlik a technikák nevét és célpontját. Mindez túlmutat az önnevelés, személyiségfejlesztés eszköztárán: ezek a pedagógiai módszerek az egységes birodalom életérzésének kialakítását, az alattvalók hatékony munkavégzését szolgálták.

 

Később iskolai tárgyként se a judo se a karate nem követte ilyen mélységben a társadalmi változásokat. Bár mindkettő hangsúlyos szerepet kap a japán oktatási rendszerben, már koránt sincsenek olyan szoros összhangban a tanterv egészével, mint a századfordulón. Ráadásul amikor a karatéban bevezették a versenyeket, az az addigi pedagógiai rendszer szemléletével való szembefordulást jelentette.

Két út

A sport és a harcművészet közti különbség elsődlegesen módszertani kérdés, hiszen eredetileg mindkettő az önismeret, a személyiségfejlesztés eszköze. Ha erről nem mondunk le, akkor alapvetően két úton érhető el az, hogy az ember éles helyzetben is megőrizze az egyensúlyát. Az egyik, hogy folyamatosan nyomás alatt tartják, és első lépésként kialakítják benne azt a feltételes reflexet, hogy stressz helyzetben azonnal reagáljon. Egy idő után megemelkedik az ingerküszöbe, és a pozitív tapasztalatai is abba az irányba lökik, hogy éles helyzetben is higgadt maradjon.

A másik út, amikor elsődlegesen a harmóniát és a biztonságérzetet teremtik meg, és úgy hoznak létre egyre keményebb szituációkat, hogy közben gondosan ügyelnek rá, hogy a harmónia ne boruljon fel. Amennyiben végigjárják ezt az utat, a végeredmény ugyanaz lesz, mint az első esetben. Ha valahol félúton megállnak, csak magukat csapják be. 

Pár mondat az első részhez

Az első rész után felmerült a kérdés, hogy a Kyokushinkai sport vagy harcművészet. A magam részéről Masutatsu Oyamát a harcművészet egyik legnagyobb alakjának tartom. Mindent tudott a szakmáról, amit kell. A mai anyagból jól látszik, hogy a muay thai belharcot úgy kerülték el, hogy folyton földre vitték az ellenfelet (02:24, 03:15, 04:31, 04:39, 04:50, 06:05), és azt is pontosan tudta, hogy az akkori thai boksznak az ökölvívó kéztechnika (04:58, 05:09, 05:11, 07:00, 07:36) az ellenszere. Van, aki szerint Oyama egész másként harcolt, mint amit a Kyóban oktatnak. Ezt nem láttam, nem tudom. Viszont tény, hogy a Kyósok rendkívül nyitottak: bár a versenyeiken nincs fejre ütés, a legtöbben belekóstolnak az ökölvívásba, indulnak muay thai versenyeken, kipróbálják magukat a K1-ben, mma-ban…

Oyama nem is annyira egy technikai anyagot, hanem egy végtelenül gyakorlatias szemléletet adott át, és ennek az alapja a full contact küzdelem. Ha van irányzat, amelyik maradéktalanul megfelel a harcművészet fogalmának, a Kyokushinkai biztosan az. Ahogy Funakoshi mondta: „Teremtsd meg a saját karatédat”.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.