A ’90-es évek eleje az akcióregények virágkora volt. A korszak jellegzetes terméke az Őrizők című regény, amiről Garael így ír a hardrock.hu-n: „lehet, hogy így leírva kicsit banálisan hangzik a történet, ám az író stílusa és tollának vizuális megjelenítő képessége szinte filmszerűen plasztikussá teszi a történteket, amellett jómagam katonaember lévén igazán jól szórakoztam a főszereplő Theo kommandós kiképzésén, melynek keménységét még egy regényben sem tudták überelni.
Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, ki szereti az áltudományos maszlaggal leöntött misztikus horrort– ilyen volt az Ördögűző is annak idején, melyet aztán később a legfélelmetesebb horrornak ítéltek meg– és a harcművész látásmódjával leírt küzdelmeket, valamint szeretne betekintést kapni az elit kommandósok kiképzésébe”.
„A srác csuklójának rövid mozdulatával arcon vágta a hadnagyot. A súlyos fegyvercső felrepesztette Paul szemöldökét. Kicsit megbillent, de aztán visszanyerte uralmát kocsija fölött. Arcán meleg patakban folyt a vér. "Lőttek az öltönyömnek” – ez volt az első gondolata.
– Ide kanyarodj – intett a srác. Befordultak az elhagyott építkezésre. Paul leparkolt az obligát meszesgödör előtt. "Túl sok harmadosztályú krimit vetít a tévé mostanság" – gondolta. De nem sokáig morfondírozhatott.
– Na, kifelé – reccsent rá a srác. Paul nem emlékezett, mikor váltottak át tegezésre. De úgy gondolta, nem lenne szerencsés most szóvá tennie, hogy nem ittak együtt kakaót az óvodában. Remélte, talál erre még alkalmasabb pillanatot is.
Kiszálltak a kocsiból. "Most vagy soha" – határozta el magát Paul. A fiú kiterelte a kocsi elé. A hadnagy ekkor dobta a srác arcába a kezében rejtegetett kulcscsomót.
Elugrott a golyó várható irányából. Egy tizedmásodperccel később felhangzott a dörrenés. Paul előrebukfencezett a fickó irányába. Elkaszálta a lábát. A fiú estében elejtette a revolverét. A hadnagy nem tudta megkaparintani, csak arrébb lökni. Így is jó. A pusztakezes küzdelemben ő van előnyben, súlyfeleslegének hála.
Felpattantak. Lihegve meredtek egymásra. Paul egy horogütéssel próbálkozott. Váltósúlyú bokszbajnok volt a főiskolán. Ellenfele villámgyorsan kitért előle. Válaszként máris csattant gyors rúgása a hadnagy fültövén. Paul megingott. "Nem lehet, hogy ez a vakarcs elintézzen" – villant át az agyán. Nekirohant és feldöntötte. Meghemperedtek a latyakos hóban. A hadnagy hasznát vette a kiképzéssel eltöltött óráknak. Fölénybe került. Rátérdelt ellenfelére, és kétszer gyorsan az arcába vágott. A harmadikra már nem maradt ideje.
A Puerto Ricó-i elkapta a kezét. Szíjas ujjai hihetetlen erővel szorították Paul csuklóját. Szeme zölden foszforeszkált. Távoli, magas hangon szólalt meg:
– Ne félj! Én elintézem.
Paul döbbenten nézett rá. A vékony karok egy mozdulattal arrébb dobták a hadnagyot. Nagyot nyekkenve elterült. A fiú felült. Rámeredt Paulra:
– Én elintézem – mondta ismét azon a vékony, idegen hangon.
Paul feltérdelt. Kirázta fejéből a kábulatot. Odaugrott a tápászkodó fiúhoz és teljes erővel kétszer állon vágta. Az meg se rezdült. Karjának söprő mozdulatával méterekkel hajította odébb. Elterült a latyakban. Bordájával egy téglára zuhant, elakadt a lélegzete. A pisztoly után lesett, de hirtelen sehol sem találta. A srác eközben elindult feléje. Kissé lassú, bizonytalan volt a járása. Paul összeszedte magát. Felkapott egy közelben heverő vasrudat. Váratlan lendülettel nekiugrott a közeledőnek. Hatalmas csapással leütötte a lábáról. A mozdulatot körívben folytatva ismét feje fölé rántotta fegyverét. Iszonyú csapása lezúdult az alant fekvőre.
A másik a karjával fogta fel az ütést. Paul világosan hallotta a csont reccsenését. De mégsem. A vékony ujjak ráfonódtak a vasrúdra és magukhoz rántották. Paul elengedte a fémet. Keményen beletalpalt a srác ágyékába. Az észre se vette. Lassan meghajlította a vasrudat. Rövid mozdulattal a háta mögé hajította. Aztán Paul lába után kapott.
A hadnagy még idejében félreugrott. Ha ott marad a lába, az sem járt volna különbül, mint a vasrúd az iszonyatos kéz szorításában. Paul elhűlve nézett a fiúra. Nem értette, hogyan költözött belé hirtelen ez a rettenetes erő. De nem sok ideje maradt a morfondírozásra. Ellenfele feltápászkodott, és megindult feléje. Paulon hirtelen ólmos fáradtság vett erőt. Reménytelennek tűnt a küzdelem.
Mégis összeszedte magát. Kezét szétzúzott bordájára téve menekülni kezdett. A fiú imbolygó járással követte. Szeme vakító zöld fénnyel sugárzott.
A központban ezalatt majdnem feladták. Még a Brooklyn híd tájékán szem elől tévesztették a kocsit. A forgalomirányító számítógépes szakemberek túl jól végezték munkájukat. Amikor Paul kocsija lefordult a sztrádáról; a torlódás már akkora volt, hogy a követésével megbízott járőrkocsi nem tudta utolérni. Balszerencséjükre a helikopter is rossz irányba indult. Képtelen volt ismét megtalálni őket. Most kétségbeesetten körözött a vélt útirány felett.
A figyelőlánc másik gépkocsija egy ékszerrablást követő lövöldözésbe keveredett. Mire hírt tudtak adni magukról, még a reménye is elveszett, hogy Paul kocsija valaha is előkeveredik az irdatlan nagyvárosban. Már csak a szerencsére hagyatkozhattak.
A nyom kihűlt. A járőrkocsik tétován, kötelességből köröztek.
A központban az előbb még szinte forró vonalak alig szólaltak néha. Csupa lemondó hang. Az egyik telefonoslány némán levette a fejhallgatót. És ekkor ismét bejelentkezett a helikopter!
– Halló központ! Megtaláltam a keresett gépkocsit. Bronxban vagyok, egy elhagyott építkezés fölött. Mondom a koordinátákat. Ismét feléledtek a vonalak. Új parancsok repkedtek az éterben.
A járőrök sivítva indultak. Az útkereszteződéseknél leállították a forgalmat. Egy különlegesen képzett osztagot sietve riadóztattak. Helikopteren közelitették meg a jelzett helyet.
Eközben a légi megfigyelők újból jelentkeztek.
– Nem látunk semmit: Ismétlem, központ, nem látunk semmi mozgást. Csak a kocsi áll magában. Lejjebb ereszkedünk.
A központban már megint zavar támadt. Lehet, hogy Norman elrablója az építkezésen csak kocsit cserélt? "Mindegy – adták ki az utasítást a járőrkocsiknak –, siessenek a helyszínre, amilyen gyorsan csak tudnak. Rendőr életveszélyben."
Paul Norman bemenekült az épületbe. Zihálva kapaszkodott a meredek betonlépcsőkön. Támolygott, az oldala szúrt. Nyomában zöld szemű üldözője. Átfutott a félig beépített téren. Szerencsére, az épület másik felén is készen volt már a lépcső. A tüdeje égett. Négykézláb kapaszkodott fölfelé. Bírnia kell. Tovább. Minden méter az életet jelenti.
A járőrkocsik falták a kilométereket. A forgalmat most már mindenütt teljesen lezárták. A központ némán várta a jelentéseket. A helikopter mélyen repülve körözött. Szinte biztosra vették: a keresett személyek az épületben vannak.
Paul a hetedik emeletig jutott. Ez végre nem volt üres. Telirakodták magasra felstószolt gipsz válaszfalakkal. A nejlonnal borított halmok közt szűk kis utcácskák maradtak a térben: "Akár egy útvesztő – gondolta Paul, és meglapult az egyik mélyedésben. Igyekezett kifújni magát. Tudta, elsősorban a fülére kell hagyatkoznia, de alig hallott saját ziháló lélegzetétől.
Üldözője nem követte Paul eszelős tempóját. Biztosra ment. Tudta, egyszer úgyis véget érnek az emeletek. Csak annyira sietett, hogy lehetőség szerint ne tévessze szem elől a hadnagyot.
Az emeletre érve a fiú habozás nélkül vágott neki a labirintusnak. Nyikorgó léptekkel haladt előre. Másvilági tekintete Paul nyomait kutatta. Egy robot célszerűségével ment tovább. Paul, amint körülnézett, egyszer csak meglátta a hátát. Sietve húzódott az egyik közeli sarok mögé. Borzongva nézte a fiú távolodó alakját. Az maga volt a céltudatos halál.
A járőrkocsik eközben a környékre érkeztek. Ha távolról is, de hallani lehetett szirénájuk hangját. A kommandót szállító helikopter is az épület fölé ereszkedett. A rotor őrült zubogása minden más zajt elnyomott. A rohamosztagosok kötélen siklottak a ház tetejére. Ahogy leszálltak, a gép felemelkedett és körözni kezdett. Időnként megpróbált mélyebbre ereszkedni. Géppuskái ilyenkor az ásító ablakokat lesték.”
(Folyt. köv.)
A regény ingyenesen letölthető innen.
A könyvet e-pubban ezzel az ingyenes szoftverrel tudod olvasni.
