Aki harcművészetekkel foglalkozik, rendszerint úgy érzi egy ponton, hogy megrekedt, nem tud fejlődni tovább. Az ember elér egy technikai szintet, bizonyos rálátása lesz a harcművészetekre és a küzdelemre, képes elkülöníteni a harci technikákat és a rávezető gyakorlatokat, de már nem lát semmi újat az általa választott irányzatban. A neves mesterek rendszerint ugyanazokat a dolgokat mutatják, legfeljebb egy-egy apróságban segítenek, azonban ez nem hoz minőségi változást. Sokan új irányzatokkal ismerkednek, hogy kitöltsék azt az űrt, ami hiányzik a harcművészetükből, és csak évekkel később döbbennek rá, hogy mindaz amit kerestek, az alapstílusukban is megtalálható.

Az ember évtizedeken át tanul újabb és újabb technikákat. Úgy érzi, csaknem ott áll a tudás kapujában, csak van valami, amit nem adtak át, és emiatt nem képes kiteljesedni a harcművészete. Kényszeresen keressük, mi lehet az a plusz információ, az a hiányzó elem, aminek segítségével minőségileg más lesz a harcművészetünk. Akár a misztikus tanítások felé fordulunk, akár az eszközös küzdelem kezd érdekelni, akár a szabad küzdelemben működő megoldások kerülnek figyelmünk homlokterébe, az indíttatás rendszerint ugyanaz: szeretnénk a lehető leghatékonyabbá tenni tudásunkat.

Aki fog, az ütni-rúgni tanul, a bokszolók, karatésok, muay thai versenyzők belekóstolnak a földharcba, és egy ideig úgy érzi az ember, megfogta az isten lábát. Azután rájön, hogy mégsem: bármennyit tanul, fejlődik, egy idő után felüti fejét a hiányérzet. Azt a bizonyos küszöböt nem sikerül átlépni.

Az öreg mesterek pedig egyre kevesebb dolgot mutatnak. Folyton ugyanazt a néhány technikát nyúzzák. Látszólag ugyanúgy. Kevés idegesítőbb dolog van annál, mint amikor elmegyünk a szokásos évi szemináriumra, ahol évek óta szinte percre pontosan ismerjük már a programot, és ha odajön hozzánk a mester, akkor legfeljebb millimétereket állítgat rajtunk. Ilyenkor érezzük azt, hogy itt már nincs mit tanulnunk. Néhány millimétertől nem lesz alapvetően jobb az ember. Még akkor se, ha a harcművészetben alapvetően benne van a nagy ismétlésszám, és a tökéletességre való törekvés.

Csak jóval később döbbenünk rá, hogy a technikák egy szinten túl csupán arra szolgálnak, hogy behangoljuk a testünket. Nem fogásokat, hanem önmagunkat tanuljuk. És mivel folyamatosan változunk, a napi gyakorlás során állandóan igazítanunk kell a mozgásunkon, hogy a lehető leghatékonyabbak lehessünk (01:39, 01:52). Egy-egy technikát meg lehet tanulni, önmagunkat soha.

Bizonyos életkoron túl az ember nem vágyik se versenyekre, se arra, hogy bárkinek bizonyítson. A harcművészet célja is egészen más lesz. Azok a mesterek (01:19), akik ezen a videón Nishiyama sensei dojójában vannak, nem azért jöttek, hogy a harci képességeiket csiszolgassák. Öregedni tanultak, azt, hogy a kor előre haladtával is egyben maradjanak, tapasztalattal pótolják, amit elvettek az évek.