A hagyományos karate versenyeken testre rendesen odazúznak, viszont nem ütnek teljes erővel fejre, ami – tekintve, hogy gyakorlatilag nincs védőfelszerelés –, humánus megoldás. Valószínűleg jóval kevesebben indulnának annak tudatában, hogy bármikor otthagyhatják a fél fogsorukat a küzdőtéren. A no-contact küzdelmek elmélete azon az elven alapul, hogy a versenyzők kellőképpen feledzett keze és lába halálos fegyver, ami ugyanolyan könnyen töri a csontot, ahogy a kavicsot, deszkát, vagy a téglát is. A karate logikája szerint a megfelelően alátámasztott, kellő ütemben végrehajtott, pontos támadás gyakorlatilag harcképtelenné teszi az ellenfelet.

A találatokat a bírák ítélik meg. Ha úgy döntenek, hogy az ütés vagy rúgás nem lenne elég hatékony, tovább folyik a küzdelem. A versenyzők persze belülről másként látják a helyzetet. Ebből fakadóan egy idő után kevésbé ügyelnek a kontrollra, és ilyenkor egyértelművé teszik a találatokat - ami persze nem túl sportszerű, tekintve, hogy a másik arra számít, hogy az ellenfél kontrollja védi őt a sérülésektől.

Tegyük hozzá, a hagyományos karate kumitét nem versenyre találták ki. Ez egy edzésmódszer, és edzésen egyáltalán nem az a cél, hogy az ember lebontsa a másikat.

Mikor az ember öreg mestereket néz, megérti, miért tartják a keleti rendszereket művészetnek. Kétségtelen tény, hogy nem ugrálnak, pörögnek úgy, mint a fiatalok, de cserébe végtelenül pontosak, kicsiszoltak a technikák, és elképesztően összeszedettek. Ezek az összecsapások remekül példázzák, miért mondják azt, hogy a bunyó fejben dől el. Ha magas szintű mesterek küzdenek egymással, a tatamin tapintani lehet a feszültséget.

Azok számára, akik több stílus iránt is nyitottak, valószínűleg érdekes lehet, hogy ebben az összecsapásban több, a ninjutsu által alapvetőnek tartott kamae is megfigyelhető (00:02, 00:09, 01:11, 01:17). Nem akarok belemenni a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?” problémába, csak jelzem, hogy a japán harcművészetek sokkal erősebben hatottak egymásra, mint ahogy azt a felületes szemlélődő gondolná.

Itt viszonylag gyorsan megszületik az első találat (00:11), de a bírák nem találják egyértelműnek a helyzetet. Ekkor indul be a folyamat, amikor a versenyzők szeretnének pontot tenni a küzdelem végére (01:51). Kicsit elszabadulnak az indulatok, még egy dobás is belefér (01:53), klasszikus befejezéssel a végén (01:54).

Ez azonban már sok a két mesternek. Innentől szétesik a mozgás (02:15), nyoma sincs a mérkőzés elején látható összeszedettségnek. Ebből fakadnak a sérülések, és az egyik versenyző úgy dönt, megóvja saját testi épségét. Valószínűleg elmormol magában egy „bocsáss meg”-et, azután rendesen odazúz a kollégának (02:18). Érdemes megfigyelni, milyen rutinosan kapja el ellenfele fejét, és kíséri óvatosan a földre, nehogy a másiknak (további) baja essen. Ezt teszik a tapasztalat meg az évek.

Mindenesetre a karate hatékonyságát illetően nem sok kétség marad az emberben.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.