A távol-keleti harcművészetek fejlődése sok szemszögből értelmezhető. Aki számára a sporttá válás az elsődleges, az nyilvánvalóan azt fogja kiemelni, hogy több harcművészet is bekerült az olimpiai játékok programjába. Akit a hatékonyság érdekel, az a profi bunyóra vagy a katonai közelharcra összpontosít. Akit a harcművészetek filozófiai, személyiségfejlesztő oldala fogott meg, az erről az oldalról közelíti meg a távol-keleti küzdőrendszereket.
A hagyományos harcművészet – bármilyen hatékony is legyen a gyakorlatban –, elsődlegesen iskolai tantárgy. Az általános hadkötelezettség megszűnésével persze felmerül a kérdés, érdemes-e beleilleszteni a tananyagba, és ha igen, milyen formában.
A harcművészetek megítélése joggal ellentmondásos, hiszen számos elemből tevődnek össze, és mindig az az oldaluk került előtérbe, amelyik legjobban illeszkedett az adott korszak arculatába. A XIX-XX. század fordulóján a modern Japán eszmeiségének nagyköveteként léptek színre, valamivel később a nemzet harci szellemét demonstrálták, a ’60-as, ’70-es évek békemozgalmainak idején pedig a belső és a globális béke megteremtésének eszközeként jelentek meg.
A hagyományos harcművészetek Japán modernizációjának jellegzetes termékei. Bár számos klasszikus anekdota forog közszájon a nyugat vívmányait eszetlenül koppintó japánokról, az 1904-1905-ös orosz-japán háborút követően senkinek se maradhatott kétsége afelől, hogy a szigetország pár évtized alatt sikeresen átlépett a feudalizmusból a modern ipari-katonai nagyhatalmak közé. Amikor a hagyományos értékek és a nyugati vívmányok hatékony ötvözetéről beszéltek, komolyan gondolták.
A hagyományos harcművészetek sokkal mélyebben elegyítik a két kultúra elemeit, mint ahogy azt első pillantásra gondolnánk. Nem pusztán arról van szó, hogy a rendszerhez hozzácsapták a nyugati testnevelés korabeli eredményeit, vagy, hogy az ősi technikákat az anatómiai és a mechanikai ismeretek segítségével tanítják és teszik hatékonyabbá. Az a tény, hogy a harcművészetek beépültek az iskolai oktatás anyagába, döntő lépést jelentett a harcművészeti rendszerek demokratizálódási folyamatában. A nyugati és keleti értékrend ötvözete abban is tetten érhető, ahogy a harcművészetet elhelyezték az oktatásban. Míg a harcművészetek az ember belső harmóniájának elérésére törekednek, a nyugati társadalom az egyenlő esélyek megteremtése révén próbálja feloldani az egyén és a társadalom lehetséges konfliktusait – aminek egyik alapvető pillére a modern iskolarendszer. A hagyományos harcművészetek azzal, hogy a budo belső békére vonatkozó tanításait beépítették a modern iskolarendszer anyagába, létrehozták az egyén és a társadalom harmóniájának megteremtésére irányuló keleti és nyugati módszerek végső szintézisét, és ezzel bizonyos szempontból betetőzték a folyamatot.
A XXI. századi hagyományos harcművészet legfőbb kérdése, hogy képes-e a kor problémáira válaszolva megjeleníteni ezt az elvet az iskolai oktatás keretén belül úgy, hogy eközben az iskola oktatási, nevelési, módszertani céljaival és eszközeivel való összhangjában is képes legyen demonstrálni az élet minden területét átható, harmóniára való törekvést.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
