A tanítást leginkább az nehezíti meg, hogy a szavak – és gyakran a tények is – egészen más jelentenek a tanár számára, mint a diáknak. Nem könnyű úgy átadni egy gondolatmenetet, hogy a hallgató az alapvető fogalmakat se érti pontosan. Ugyanakkor az se megoldás, ha a saját szellemi struktúránkat ráerőltetjük a tanulóra, mert az ilyenkor a valóság megismerése helyett csupán egy sémát vesz át. A harcművészet csak akkor érheti el célját – hogy az ember megtalálja saját helyét a világegyetemben –, ha megismerjük önmagunkat, illetve szűkebb és tágabb környezetünk határait és mozgatórugóit is.
A tanár és diák találkozását szerencsés esetben nem a tantervből fakadó kényszer szüli, hanem az, hogy a tanítvány fel akarja oldani az életét feszítő ellentmondásokat. Noha a tanár egy sor kérdésre nem tud választ adni, mégis elvezetheti a megoldáshoz a tanítványt.
A harcművészet módszertanában elsődleges a tapasztalat. A diáknak át kell élnie bizonyos dolgokat, ahhoz, hogy esélye legyen megérteni a tanítást. Emellett rendelkeznie kell egyfajta absztrakciós képességgel, hogy a tapasztalatokban megtestesülő elveket fel tudja fedezni más élethelyzetekben is.
Bár a harcművészet letisztult, és gyakran fájdalmas eszközökkel dolgozik, a tanítást gyakran torzítja a befogadó belső valósága. A legtöbb ember nem azonos önmagával. Személyiségét az éves során gondosan belénevelt feltételes reflexek halmaza alkotja. Ez sokszor olyan erős, és meghatározó, hogy nemegyszer teljesen elfedi az illető valódi énjét. Noha ez a belénevelt személyiség nem valóságos, hiszen olyan külső hatások rendszere, aminek gyakran semmi köze sincs az emberhez, mégis valóságossá válik azáltal, hogy elfogadjuk azt. Ilyenkor a tanár nem a diákkal kommunikál, hanem azzal az illúzióval, akinek a másik hiszi magát. Mivel a tanítás során a diák valódi énjét igyekszünk feltárni, belénevelt személyisége mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza ezt.
A hosszú évek során kialakult énkép folyamatosan torzítani fogja a tanítást annak érdekében, hogy megóvja önmagát. Az első időszakban ezért nagyon nehéz eljutni diákhoz, ami gyakran vezet ahhoz a pedagógiai hibához, hogy pusztán egy másik alternatív személyiséget építünk fel, ami esetleg jobban harmóniában van a tanítvány valódi énjével – de ilyenkor alapvetően nem bontjuk le, csupán némileg módosítjuk a belé nevelt feltételes reflexek rendszerét. Ez azt eredményezi, hogy az ember valódi énjét továbbra is elnyomja az önmagával kapcsolatos illúziók világa.
Az alternatív valóság csak akkor valóságos, ha elfogadjuk annak. De hogyha valóságosnak hisszük, akkor életre kel. A gyakorlás közben a tanítvány személyiségét folyamatosan ütköztetjük a valósággal. Amennyiben igazán jól dolgozunk, akkor nem olyanná neveljük, hogy több-kevésbé megfeleljen a harcművészekről kialakult képnek, hanem elvezetjük önmagához.
A harcművészet oktatás csupán abban az esetben lehet eredményes, ha a tanítvány maga is tisztán látja, és el akarja érni a célt. Amennyiben csak dédelgetett énképét szeretné megerősíteni, hiába vezetjük el önmagához, ugyanis az első adandó alkalommal visszaépíti maga köré a megszokott illúziók védművét. A valósággal való találkozás szükséges, de nem elégséges feltétel a változáshoz. A személyiség rövid idő elteltével még a legkeményebb tapasztalatot is képes úgy torzítani, hogy megerősítse a saját magával kapcsolatos képzetek rendszerét.
A hagyományos harcművészet oktatása során az egyik legnagyobb feladat, hogy úgy ütköztessük a tanítvány belső valóságát a valósággal, hogy ne váltsuk ki a személyiség védekező reflexeit. Ezt pozitív visszacsatolással a legkönnyebb elérni, amikor a gyakorlatok segítségével kis időre megteremtjük az ember harmóniáját. Ez az a tapasztalat, ami elindíthatja a tanulót önmaga felfedezésének útján.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
