Az ember valódi énjét elfedi az élete során belénevelt elvárások halmaza. Az értékrendünket nem magunk alakítjuk, hanem a környezetünk. Személyiségünket alapvetően az határozza meg, hogy mások milyennek szeretnének látni bennünket. Ráadásul – mivel ők maguk is a külső reakciók nyomán alakították ki énképüket, azaz fogalmuk sincs arról, hogy kik valójában –, még csak nem is úgy próbálnak formálni, hogy az számukra legyen a lehető legjobb, hanem annak az embernek próbálnak a kedvére tenni, akinek hiszik magukat. Társadalmunk kultúráját az egymásba fonódó személyes illúziók rendszere alkotja.
Bármivel találkozunk, ítéletet mondunk róla: jó, rossz, helyes, helytelen, elfogadható, hasznos, ártalmas, stb. Persze ilyenkor rendszerint nem a saját véleményünket hangoztatjuk, hanem a gyerekkorunk óta belénk épített feltételes reflexeknek engedelmeskedünk. Valójában, szüleink, nagyszüleink, testvéreink, barátaink, tanáraink, ismerőseink, munkatársaink szavait visszhangozzuk, vagyis mindazokét, akikkel valaha függő viszonyba kerültünk. A tanulási folyamat sokkal inkább a közvetítő tekintélyén alapul, mint azon, hogy megtapasztaljuk, igazából mi jó nekünk és mi nem.
A tanultakat úgy rögzítjük magunkban, hogy minden jelenséget megítélünk. Mérlegre tesszük mások mondatait, cselekedeteit, gesztusait – és a kapott minták alapján gondosan osztályozzuk őket. Ugyanígy a nap minden percében pálcát törünk önmagunk felett is, bármit csinálunk, gondolunk, vagy érzünk.
Életünk minden pillanatát áthatja a kényszer, hogy megfeleljünk a belénk nevelt énképnek. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy pozitív vagy negatív visszacsatolással van dolgunk. A lényeg, hogy gyerekkorunk óta változatlan módon, érzelmi alapon osztályozzuk a dolgokat. Bármivel találkozunk, elsődlegesen érzelmi alapon viszonyulunk hozzá, és az ítélet alapja valamelyik, a fejünkben visszhangzó tekintély tanítása. A gyerekkori reflexeinkkel szemben gyakorlatilag védtelenek vagyunk.
Mindez az esetek döntő hányadában nem okoz problémát. Az ember valódi énje jóval egyszerűbb, mint a személyisége – ez teszi lehetővé, hogy bármelyik kulturális mintával azonosulni tudjuk, amelybe születünk. A személyiségünk nem azonos velünk, az csak olyan felvett szokások halmaza, ami elősegíti, hogy beépüljünk a társadalomba.
A gondok akkor kezdődnek, amikor a belénk nevelt feltételes reflexek valamelyike szöges ellentétben áll valódi énünkkel – a velünk született tulajdonságokon ugyanis nem tudunk változtatni. A bennünk élő hang ilyenkor minden belső konfliktus esetén megszólal és elítél, ami hosszú távon teljesen szétzilálja az ember harmóniáját.
Amikor a bázis gyakorlása révén sikerül megteremteni a test harmóniáját, rendkívül jól látszik, ha valakinek megbomlik a lelki egyensúlya. A tanár dolga, hogy tudatosítsa a diákban ezeket a pillanatokat. Ilyenkor érdemes megkeresni, mi okozza a problémát, és rámutatni, hogy nem vagyunk azonosak a belénk épített értékrenddel. Néhány év alatt megtanítható az a folyamat, amivel semlegesíthetjük a fejünkben visszhangzó ítéletek kórusát, és megtalálhatjuk valódi énünket. A test pontosan jelzi, amikor gond van, a megfelelően felépített gyakorlatsorok pedig elvezetnek az adott probléma megoldásához is.
Ahhoz, hogy valaki jó bunyós legyen, nem kell se önismeret, se lelki béke. Elég eredményes pszichopatát lehet látni a ringben és a harctereken. A harcművészet azonban arra törekszik, hogy az ember maximálisan kihasználja saját adottságait, ami csak akkor lehetséges, ha valaki tökéletesen tisztában van önmagával.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
