A harcművészetekben döntő szerepet kap az agresszió. Lehet kicsit árnyalni a dolgot, szándékról, harci szellemről beszélni, de ha komolyra fordul a helyzet, arra van szükség, hogy az ember szilánkosra akarja szedni a másikat. A legtöbb bunyó fejben dől el, vagyis azon múlik, hogy ki mennyire képes odatenni magát. A harcművészet az élet-halál küzdelmekben gyökeredzik, és ez mind a mai napig tetten érhető a legtöbb irányzat értékrendjében.
Az ember nem véletlenül választja a harcművészeteket. Vagy azért jön le edzésre, mert eleve élvezi a bunyót, vagy pedig azért, mert meg akar felelni az általa kívánatosnak tartott eszményképnek. Ahhoz, hogy az ember éveken keresztül verjen másokat, illetve veresse magát, szükség lesz arra, hogy másként tekintsen a fájdalomra, sérülésekre és a küzdelemre, mint a legtöbben. Az, aki nem képes átállítani az agyát, előbb-utóbb lemorzsolódik.
Az edzéseken megtanuljuk kezelni az agressziót. A kezdőknél nem feltétlenül arra törekszünk, hogy csapjon szét mindenkit, aki elé kerül, bár az egyik első lépés a kezdők tanításánál az, hogy ne lötyögjenek gyakorlás közben, hanem folyamatosan húzzák meg az ütéseket, és az edzés elejétől a végéig tegyék oda magukat. De legalább ennyire fontos, hogy az ember megtanulja elkerülni az agressziót, felismerje a jeleket, és ne hagyja magát belehúzni egy olyan helyzetbe, amit még nem feltétlenül tud megoldani.
Az agresszió elviselése ugyanilyen alapvető. Ez az a készség, amit talán a legkönnyebben tud hasznosítani a tanuló az élet más területein. A jól felépített harcművészeti edzéshez az is hozzátartozik, hogy az ember nagy nyomás alatt is képes legyen alkalmazni a tanultakat. Fontos, hogy ne billenjen ki a lelki egyensúlyából, amikor valaki más megpróbálja ráerőltetni az akaratát, hanem képes legyen higgadtan reagálni, illetve fordítani, átvenni a kezdeményezést. Ha valaki nyugodt marad, az nem kapkod, nem reagálja túl a dolgokat, amikor támadás éri, és ennek előnyei a hétköznapi életben is kézzelfoghatók.
A konfliktushelyzetek kialakulásának szerkezete nem változik attól, hogy a végén pofozkodásba torkollik-e a helyzet, vagy sem. Aki elég rutinos, az már a kezdetek kezdetén felismeri a jeleket, és el tudja dönteni, hogy csírájában elfojtja a másik támadókedvét, vagy olyan irányba tereli a vitát, amivel kifogja a szelet az ellenfél vitorlájából.
A harcművészetben eszközként használjuk az agressziót. Aki kicsit is komolyabban veszi a dolgot, annak meg kell tanulnia a másodperc törtrésze alatt felszívnia magát. Ez nem azt jelenti, hogy elborult aggyal csapkod össze-vissza, hanem azt, hogy képes szisztematikusan lebontani a másikat. Az agresszió és a higgadtság nem zárják ki egymást.
A legtöbb harcművész életében van egy korszak, amikor hajlamossá válik arra, hogy egy-két pofonnal rendezze a dolgokat. Az agresszió kezeléséhez azonban az önfegyelem is hozzátartozik. A harcművészeti edzéseken az emberölés technikáit tanítjuk, és a tanár felelőssége, hogy milyen mentalitású embereket szabadít a társadalomra.
Bár látszólag csak érintőlegesen kapcsolódik ide, de az edzések légköre, a tanár-diák viszony is az agresszió tárgykörébe tartozik. A harcművészetekben is számos példát találunk rá, hogy valaki visszaél a pozíciójával, és a közösségben betöltött rangjával egyenes arányban nő az arca. Felnőtt ember viszont nem élvezi a hatalmat, mert tudja, hogy a rang nem kiváltság, hanem felelősség.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
