Az etika és morál a harcművészet neuralgikus pontjai közé tartozik. A mester rangja elvileg nem csak technikai, tudásbeli, hanem egyfajta erkölcsi többletet is jelent. Amikor a lőfegyverek elterjedésével visszaszorult a közelharcban való jártasság hadászati jelentősége, egyre inkább elterjedtek azok a rendszerek, amelyek célja elsődlegesen már nem a csatatereken aratott győzelem, hanem valamiféle belső cél elérése volt. A harcművészet egyre inkább a jellemformálás eszközévé, azaz távol-keleti értelemben vett művészetté vált.
A Tokugawa korszak véget vetett a polgárháborúk korának. A szamurájok többé nem a háborúban mutathatták meg uruk iránti elkötelezettségüket. A harcosok rendjének eszménye egyre inkább egyfajta, tökéletesnek tekintett lelkiállapot elérése lett. Az ideális szamuráj a régmúlt idők erényeinek megtestesítője a hanyatlás korában – és ez a fajta morális felsőbbrendűség tudat köszön vissza a harcművészetek erkölcsi felfogásában.
A feudális értékrend egyes elemei mind a mai napig meghatározzák a harcművészetek szemléletmódját. A már létező hierarchia elfogadása, az engedelmesség és a hűség csaknem minden irányzatban elvárásként jelentkezik. Meglepő módon a problémák nem a XXI. századi és a feudális értékrend összeütközéséből fakadnak, hanem abból, hogy az érintettek egyáltalán nem értik, mit jelent a feudális etika.
A feudális világkép az isteni rendet tükrözi. A hatalmon lévők kiválasztottak, ám ez nem korlátlan hatalmat jelent: felelősséggel jár. Azért követelik meg a vezető iránti feltétlen engedelmességet, mert ő az, aki tudja, mit kell tenni annak érdekében, hogy a közösség békében és jólétben élhessen. Szakrális tudása révén ő biztosítja a menny és a föld harmóniáját. Az uralkodás valójában a közösség szolgálata, és a vezető a közösség minden egyes tagjáért felelősséggel tartozik, és nem gyarapodhat a többiek rovására.
A harcművészetekben elvárásként jelentkezik a stílus, és annak letéteményese, a mester iránti feltétlen elfogadás. Úgy tartják, a tanuló olyan kincset kap a kezébe, amivel tökéletessé teheti az életét, és ezért feltétlen engedelmességgel tartozik, hiszen a mester az, aki végig tudja vezetni az úton. A közösség iránti hűség ugyanilyen meghatározó, és itt megint visszaköszön a feudális etika logikája: e szerint a mesternek való engedelmesség, a hierarchia kétely nélküli elfogadása az egész közösség fejlődését biztosítja.
Azonban a feudális világkép szerint ennek kétoldalúnak kell lenni. A mester nem tekintheti haszonállatnak a tanítványt. Ugyanolyan hűséggel kell viseltetnie irányában, amit saját maga és a stílus iránt elvár. Ezt nem csak a feudális etika diktálja: ha valaki tanít, és elfogad egy tanítványt, mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy biztosítsa annak fejlődését – vagy tanácsolja el.
Tovább színezi a képet, hogy a harcművészet ma már elsősorban üzlet – ami elég távol van mind a Tokugawa kori-, mind a hagyományos harcművészetek eszményétől. Üzleti szempontból több stratégia is létezik, a laza és nyitott tanfolyamoktól a szektajellegű harcművészeti irányzatokig. Ezek közös jellemzője – függetlenül attól, hogy valós tudást kínálnak-e, vagy milyen alapon biztosítják a tanítványok előrehaladását –, hogy alapvetően egy szűk kör egzisztenciájának megteremtése a cél. Hogy mit kezdenek az így szerzett pénzzel, luxusautókra költik-e, vagy saját harcművészeti fejlődésükbe fektetik, nem érdekes.
Az, hogy a harcművészeti tudás megszerzése a diák anyagi helyzetének függvénye jóval demokratikusabb, mint a feudális korban, ahol az ember csak a születése jogán tanulhatta a közelharc művészetét. Ám a harcművészetekben mind a mai napig élő feudális reflexek és az üzleti megközelítés rendkívül sajátos egyveleget eredményezett. A mester helyzetéből, a szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyokból fakadóan sokan úgy érzik, hogy rájuk nem vonatkoznak az üzleti tisztesség elemi szabályai. Torz értékrend született, amely megkérdőjelezhetetlennek tartja a mester kiváltságait, de nem vesz tudomást arról, hogy a vezető felelősséggel tartozik a közösség minden tagja iránt. Bár nem beszélhetünk szakrális tudásról, szakralizálják a tudást.
Mindez fura módon pont abból fakad, hogy a harcművészetek társadalmilag légüres térben mozognak. A harcművészeti tudás legfeljebb egyes – és valljuk be: nem a legfelkapottabb szakmákban – hasznosítható, a harcművészeti rangok pedig egyáltalán nem konvertálhatók társadalmilag. Ennek eredményeként alakult ki a harcművészetek szektajellegű üzleti modellje.
Ezzel szemben a hagyományos harcművészetek etikája a mindenkori iskolarendszerét követi. A mester itt inkább tanárként jelenik meg. Az előmenetel egyedül a tanítvány képességein múlik. Az iskolai tananyag oktatási-, nevelési céljaival és módszertanával tökéletes összhangban lévő harcművészetnek nem kell keresgélnie a saját társadalmi értékét: világosan kijelöli az oktatásügyben betöltött szerepe. Ez módot ad rá, hogy a harcművészet ne egyfajta kulturális zárványként, felemás módon, hanem a XXI. század értékrendjével harmóniában illeszkedjen a társadalom szövetébe.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
