Távol-keleti rendszerekkel foglalkozó emberektől – így nemegyszer harcművészektől is – gyakran lehet hallani, hogy „nekem már nincs egóm”. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a keleti mesterek előszeretettel vetik nyugati tanítványaik szemére, hogy túlságosan nagy az egójuk. Tipikus nyugati megoldás, amikor valaki gyökerestül igyekszik megszüntetni a problémát. Ha nincs egója, egy gonddal kevesebb. A feladat kipipálva. Csakhogy a kérdés jóval bonyolultabb annál, hogy ennyivel el lehessen intézni.
A távol-keleti misztikus rendszerek egyik célja a mindenségben való teljes feloldódás. Ez a törekvés természetesen a nyugati vallási rendszerekben is megtalálható, ám a távolság és a történelmi ismeretek hiánya sokak számára vonzóbbá teszi az ázsiai tanításokat. És természetesen ott az egzotikum varázsa, ami már önmagában megajándékozza az embert a titkos tudás illúziójával. Azonban a ma leginkább elterjedt, küzdősport jellegű, hagyományőrző vagy önvédelmi stílusok többsége egyáltalán nem törekszik arra, hogy a gyakorló elérje az én nélküli létezés állapotát.
A legtöbben épp azért kezdenek harcművészettel foglalkozni, hogy megerősítsék az egójukat. Senki se szereti, ha lábtörlőnek használják, és a harcművészetek köré épült mítosz hatékonynak tűnő megoldást kínál a problémára. Legtöbbször beválik a módszer, hiszen a kellő fizikum már önmagában is magabiztosabbá teszi az embert, az éveken át tartó edzésnek köszönhetően pedig megtapasztaljuk saját képességeinket, határainkat, és jóval rutinosabban kezeljük a konfliktushelyzeteket. Persze ha valakinek csupán az ad tartást, hogy meg tud verni másokat, az össze fog omlani, amikor egyszer alulmarad.
Mindenkinek van egója. Az ego hozzátartozik az ember életéhez. Ösztöneinkkel, vágyainkkal, és bizonyos tulajdonságokkal jöttünk a világra. Az ösztönöket kordába lehet szorítani, a vágyakat ki lehet oltani, de azok attól még ott munkálnak bennünk, mint ahogy a valódi énünket se lehet megváltoztatni. Személyiségünk nagy része szabadon alakítható, azonban ha diszharmóniába kerülünk a valódi énünkkel, előbb vagy utóbb összeroppanunk. A harmónia kulcsa az önismeret.
Amennyiben ismerjük önmagunkat, képesek vagyunk megadni magunknak azt, amire szükségünk van. Nem arról van szó, hogy mindenáron meg akarjunk felelni a környezetünk által belénk nevelt elvárásoknak. Csakhogy az egónk mi magunk vagyunk, és hogyha megpróbáljuk elnyomni, az keményen visszaüt. Ha megadjuk az egónknak, amire szüksége van, akkor békében ellesz, mint a jóllakott macska, és nem dúlja szét az életünket.
Létre lehet hozni olyan álomvilágot, amelyben nincs egónk, de az ugyanúgy nem valóságos, mint az, amiben a legtöbben élnek. Igaz, a kiválasztottság tudat látszólag jót tesz az embernek, hiszen rengeteg problémát orvosolni lehet vele, de hosszú távon, ahogy az álomvilágunk nap mint nap ütközik a valósággal, ez a folyamatos konfliktus egyre komolyabb jellemtorzulásokhoz vezet.
A harcművészet célja nem önmagunk legyőzése, vagy az, hogy különbek legyünk másoknál. Önmagunkkal és a világgal való harmóniánkat keressük. Nem leépítjük, hanem megismerjük az egónkat. Persze az évek során bekapott pofonok szerényebbé teszik az embert, ám ez csak annyit jelent, hogy valós értékén kezdi mérni önmagát és a világot.
A hagyományos harcművészet pedagógiai rendszer. Nincsenek misztikus céljai. Olyan iskolai tantárgy, amely – a maga sajátos eszközeivel – arra törekszik, hogy a diákok a lehető leghatékonyabban végezzék a tanulmányaikat. Ebben az önismeret, illetve önmaguk elfogadása és kiteljesítése segíti őket, és nem az, ha hamis kiválasztottság tudatot csöpögtetünk beléjük.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
