A hagyományos harcművészetek elsődlegesen abban különböznek a nyugati küzdősportoktól, hogy mindmáig őrzik a távol-keleti feudális társadalmak kultúrájának számos elemét: a hagyományok tiszteletét, a szigorúan szabályozott alá-fölérendeltségi viszonyokra épülő hierarchiát, az aprólékosan kidolgozott etikettet, a mester döntéseinek megkérdőjelezhetetlen voltát, a legkisebb szabálytalanságot is azonnal megtorló büntetéseket, stb. A felületes szemlélő épp ezért nehezen érti meg, miért segítették ezek a rendszerek Japán modernizációját, hiszen a mi felfogásunk szerint a fentiek nem garantálják, hogy egy pedagógiai rendszer nyitott és toleráns embereket neveljen.
Ráadásul a legtöbb irányzat – legalábbis bizonyos szempontból – saját magát tartja a legtökéletesebbnek. Ha ezt hozzátesszük a távol-keleti iskolákra jellemző hagyománytisztelethez, meglepő, hogy kevés dolog változik olyan dinamikusan, mint a különböző stílusok edzésmódszertana és mozgásanyaga, ami viszont egyértelműen a nyitottság és alkalmazkodóképesség jele. A lényegi kérdésekben a harcművészetek rendkívül rugalmasak.
A harcművészetek nyitottsága a gyakorlati alkalmazásból fakad, ugyanis a test-test elleni küzdelemben a hatékonyság kulcsa a folyamatos alkalmazkodás. A legjobban felépített rendszer se ér semmit, hogyha nem találkozunk olyan támadásokkal, amik ellen az adott irányzatot kidolgozták. Épp ezért a legtöbb stílus mindent megtesz annak érdekében, hogy naprakész legyen.
Valamennyi korszak a maga képére formálja a harcművészeti iskolák eszközkészletét. Mindig a körülmények határozzák meg, hogyan lehet a legeredményesebben küzdeni. Ez nagyon jól látszik azon, ahogy a különböző versenyek szabályrendszere egységesíti a versenyzők elemrepertoárját – emiatt látja a külső szemlélő egy idő után egysíkúnak még a legszabadabb küzdősportot is. A harcban a hatékonyság felülírja a hagyományok tiszteletét.
.
Noha a hagyományos harcművészetek etikettje és módszertana mai szemmel végetlenül avittnak és merevnek tűnik, ezek a stílusok születésük pillanatában kifejezetten forradalminak számítottak. Abban az időszakban zajlott Japán modernizációja, és az új irányzatok is saját koruk jellegzetes termékei voltak. A keleti és nyugati kultúra vívmányainak ötvözésére törekedtek, és azzal, hogy iskolai tantárgyat formáltak a harcművészetből, alapvetően felforgatták a hagyományos japán társadalom értékrendjét. A szamurájok uralmát biztosító tudásanyag mindenki számára elérhetővé vált – és azt, hogy ki milyen helyet foglalt el a hierarchiában többé nem a származás, hanem egyedül a teljesítmény határozta meg.
A hagyományos harcművészeteket úgy alakították ki, hogy egyfajta kulturális hidat alkossanak a kelet és a nyugat között – azaz olyan japán termékről van szó, amit eleve világpiacra szántak. Nem pusztán lekoppintották a nyugati kultúra eredményeit, hanem a saját tudásukat hozzátéve igyekeztek versenyképes árucikket előállítani.
A kezdeti expanzáció sikerének a világháborúk időszaka vetett véget – a világ újrafelosztásáért vívott küzdelem jó időre lezárta bármiféle közeledés lehetőségét. A ’60-as évektől azonban ismét népszerűvé váltak a távol-keleti harcművészetek – igaz, ehhez nyitni kellett a nemzetközi versenyek és az üzleti modell irányába. A hagyományos harcművészetek meghódították a világot – és közben elveszítették önmagukat.
A ’70-es évek békemozgalmainak hatására a harcművészetek a nemzeteken átívelő, harmóniára törekvő családdá formálódtak, amelynek bőrszíntől, származástól függetlenül bárki a tagja lehetett. A hagyományos stílusok tökéletességre, önnevelésre, a belső béke megtalálására, illetve annak társadalmi méretekre való átültetésére irányuló céljai szerencsésen találkoztak a nemzetközi trenddel. Úgy tűnt, olyan eszközt kapott kezébe a világ, ami – sok minden más mellett – segít megteremteni a toleranciára és harmóniára épülő új korszakot. A XIX-XX. század fordulóján kidolgozott, a keleti és nyugati szemléletmódot ötvöző pedagógiai rendszerek több mint fél évszázad múltán is alkalmasnak bizonyultak arra, hogy ablakot nyissanak a távol-keleti kultúrák értékeire.
Látszólag ez az időszak volt a hagyományos harcművészetek aranykora. Ezeket az irányzatokat úgy építették fel, hogy a lehető legjobban segítsék a diákok tanulmányi előmenetelét, ami még bő fél évszázaddal a születésük után is elegendő szellemi hátteret jelentett ahhoz, hogy az egész világon elterjedjenek. A nyugati típusú bajnokságok szervezése, és az azóta is változatlan hatékonysággal működő üzleti modell csupán olyan technikai változtatásnak tűnt, amivel a korszak követelményeihez igazodtak. Csak később lett világos, hogy a harcművészetek lemondtak eredeti célkitűzéseikről, és – a könnyebb utat választva – egy adott oktatási rendszer oktatási-, nevelési céljaival és módszertanával tökéletes harmóniában lévő iskolai tantárgyakból a szórakoztató- és szabadidőipar ágazatává váltak.
Lehet kárhoztatni a jelenséget, de az a harcművészetek gyakorlatiasságából és eredmény-centrikusságából fakad. Ez tette lehetővé, hogy a test test elleni harc az önnevelés eszközéve majd iskolai tantárggyá váljon, és ennek köszönhető a full contact versenyekre épülő háttéripar felfutása is. Emiatt veszítik el a különböző stílusok egy idő után az arculatukat, és ennek köszönhető a harcművészetek folyamatos megújulása. A harcművészetek nyitottságának vannak pozitív eredményei és vannak árnyoldalai, de az a tény, hogy a pusztakezes és szálfegyveres iskolák mind a mai napig működnek, egyértelműen a nyitottság és az alkalmazkodóképesség bizonyítéka.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
