A harcművészet kétkezi mesterség. Bármit is mondjunk a távol-keleti stílusok szellemi mélységeiről, filozófiai vagy akár ezoterikus hétteréről, a tanítások hitelét az adja meg, hogy működnek a technikák, amihez elengedhetetlen, hogy hatékonyan használjuk a testünket. Ez az a pont, ahol a hagyományos harcművészet összeér a modern sporttudománnyal, hiszen mindkettő arra törekszik, hogy a lehető legoptimálisabban aknázzuk ki erőforrásainkat, adottságainkat.
Persze az átfedés nem tökéletes, hiszen az élsport napjainkra a szórakoztatóipar részévé vált, és arra törekszik, hogy a teljesítőképessége csúcsán lévő emberből olyan eredményeket hozzon ki, ami üzletileg is hasznosítható nézettséget generál. Mindent ennek rendelnek alá, és szisztematikusan keresik azokat az embereket, akik képesek elviselni a rájuk nehezedő extrém fizikai, kémiai és pszichés terhelést. Az élsportolókat aktív pályafutásuk néhány évében csúcsra járatják, és amint elhasználódtak, lecserélik őket. Az egészségmegőrzés jelszavát hirdető tömegsport viszont inkább a szabadidőipar szegmense – azonban a hagyományos harcművészetek egyik kategóriába se sorolhatók.
A tradicionális harcművészetek ugyanis elsődlegesen pedagógiai rendszerek, és alapvető hiba összemosni őket a mai értelemben vett sportfelfogással. A harcművészet nem versenyciklusokban, hanem az emberi élet egészében gondolkozik, és alapvetően a nevelés, önismeret, önnevelés eszköze.
Ezekben a rendszerekben leginkább mozgássorokban, a megélt tapasztalatok révén adják át a filozófiai alapelveket, és ahhoz, hogy valaki teljes mélységében megértse az általa tanult irányzatot, tökéletesen ismernie kell saját képességeit is reakcióit. Az önismeret saját testünk felfedezésével kezdődik, hiszen a test határozza meg azokat a fizikai kereteket, amelyek közt leéljük az életünket – és ezzel máris eljutottunk a testmechanika alapjaihoz.
Ahhoz, hogy átlássuk a testmechanikát, testtudatosság, élettani-, anatómiai-, és mechanikai ismeretek kellenek. Nem arról van szó, hogy nincs olyan ember, aki „ösztönösen” jól mozog, de a legtöbben tudatosan sajátítják el, hogyan használhatják leghatékonyabban a testüket. Persze sokan extrém izomtömeg növeléssel hidalják át a problémát, ami lehetséges megoldás azok számára, akik jól tolerálják a kémiai segédanyagokat, hiszen az erő, a robbanékonyság és a felfokozott agresszió számos esetben már önmagában is eldöntheti a küzdelmeket. Azonban az ember nem lehet minden ellenfélnél nagyobb és erősebb, ráadásul vannak, akik rosszul reagálnak a teljesítményfokozó szerekre, vagy csak egész egyszerűen nem akarnak élni ezekkel – és ilyenkor a testmechanika segít kiegyenlíteni a fizikumból fakadó hátrányokat. A profi mezőnyben ma már senki sem élhet meg kokszolás nélkül, de az igazi klasszisok nem csupán pontosan dolgoznak, hanem milliméterre becsiszolják a technikáikat.
A testmechanika elvét úgy lehet a legkönnyebben megérteni, ha szerszámként tekintünk önmagunkra. Miután meghatároztuk a feladatot – ütés, dobás, feszítés, stb. – arra kell törekedni, hogy a lehető legoptimálisabban használjuk föl saját erőforrásainkat: az izomzatunkat, a tömegünket, a pozíciónkat, és természetesen a másik adottságait és helyzetét. Érdemes mérnök szemmel megnézni a technikákat, és a leggazdaságosabb megoldást választani.
A testmechanika nem varázsszer, hanem lehetőség. Ahhoz, hogy ne csak a dojóban, segítőkész ellenfélen működjenek a technikák, ismerni kell a saját korlátainkat. A harcművészeti fogások önmagukban nem képesek áthidalni a fizikai különbségeket. Olyan helyzetbe kell kerülni, ahol végrehajtható a technika, és akkor még mindig ott a legfőbb akadály: az ellenfél. Ha valakinek olyan a csuklója, mint a combom, nem biztos, hogy izületi feszítéssel érdemes próbálkozni, mint ahogy egy harminc-ötven kilóval nehezebb emberrel szemben se feltétlenül muszáj a földharcot erőltetni.
A harcművészetben alapvető hiba, ha valaki a divatot, esetleg a téves énképéből fakadó vágyait követi, és nem a saját adottságaiból indul ki. Az ember képességei határozzák meg a harcmodorát, és egyáltalán nem mindegy, hogy megeddzük-e a szükséges izmokat. Kellő erő és tömeg nélkül nem fognak működni a technikák. Hiába dolgozik az ember egész testből, megfelelő alátámasztással, ha a fogásnál nincs meg a sziklaszilárd rögzítés, vagy nincs elegendő tömeg az ütése mögött.
A harcművészeti technikák az emberi test és psziché által kínált lehetőségekből- és a mechanikai törvényekből fakadó tapasztalatokra épülnek. Ez minden irányzatra igaz. Nincsenek csodák, csak fizika, anatómia, a kellő összpontosítás, és a sok éves kitartó gyakorlással megszerzett rutin. Még a belső erős stílusok (a laikusok számára nemegyszer mágikusnak tűnő) megoldásai mögött is mindig ott van a testmechanika – akár tud róla az ember, akár nem. A testünk és a környezetünk jelentik azokat a fizikai lehetőségeket és korlátokat, amelyek közt leéljük az életünket. Ha tudományos objektivitással vizsgáljuk a lehetőségeinket, és megvan bennünk a kellő kitartás és kreativitás, meglepően tágas játékterünk lesz.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
