A harcművészeti iskolák elsődlegesen a technikai elemrepertoárjuk révén különböztetik meg magukat. Ez a műfaj gyakorlati voltából fakad. Amikor közelebbről szemügyre veszünk egy rendszert, alapvetően mindenkit az érdekel, mennyire működik. Az elméleti háttér, a filozófia csak akkor kerül képbe, ha a stílus már bizonyított. A harcművészeti iskolák jellemzői abból fakadnak, hogy mit csinálnak egy éles helyzetben: ütnek, rúgnak, vagy inkább fogást keresnek, milyen távolságból igyekeznek megoldani a problémát – egyszóval mennyire hatékonyak.
A mai mma-s korszak persze erősen elmossa a stílusok közötti különbséget, de ez csak bizonyos megszorításokkal igaz. Kétségtelen tény, hogy a versenyszabályok mindig a maguk képére formálják a harcművészeteket. A szabályok kijelölik a küzdelem kereteit, és mindenki a legeredményesebb módszert akarja választani, ami óhatatlanul egységesíti az összecsapások képét. Belejátszik a globalizáció is, hiszen ma már az egész világon egyszerre láthatjuk a legjobbakat, ráadásul több szögből, lassítva nézhetjük az igazán sikeres akciókat, ami korábban elképzelhetetlen lett volna. És természetesen a harcművészetekben is vannak divatok, mindenki a bajnokokra próbál hasonlítani, még akkor is, ha az ő adottságaival inkább egészen más harcmodort lenne tanácsos választania. Ennek köszönhető egy-egy harcművészet robbanásszerű elterjedése a világban – vagy az a jelenség, hogy stílusidegen technikák kerülnek a tradicionális irányzatokba. Így épültek be az ökölvívás elemei a karatéba vagy a muay thaiba, de a combrúgás is üstökösszerű karriert futott be a full contact versenyek megjelenésével.
Természetes törekvés, hogy az ember előbb-utóbb megpróbálja kiküszöbölni az általa gyakorolt stílus esetleges hiányosságait – bár ez sokszor abból fakad, hogy nem ismeri teljes mélységében a saját irányzatát. Az ökölvívó edzésekből ugyanúgy kikoptak a földre vitelek, mint a muay thaiból az izületi feszítések, a karatéból az eszközös küzdelem, a dobások és a földharc elemek, vagy a judóból a blokkok, ütések, rúgások, holott mindez beletartozik a fenti rendszerek mozgásanyagába.
A harcművészeti technikák összességét a test test elleni küzdelem fogásainak gyűjteményeként is felfoghatjuk, hiszen minden irányzat az emberi test anatómiájából indul ki – és ebből fakadnak az egymástól függetlenül kialakult iskolák elemrepertoárjában található átfedések. Nincs új a nap alatt, hiszen az emberek több ezer éve agyalnak egymás legyőzésének lehetséges módozatain. Ha ebből a szemszögből nézzük a kérdést, az egyes stílusok közti különbségek csupán az alapító vagy vezető mesterek fizikai, mentális és kulturális korlátait jelzik.
De bármennyire is közeledjen egymáshoz a harcművészeti iskolák anyaga, a különböző irányzatok élesen megkülönböztetik magukat egymástól, és ennek nem csupán üzleti okai vannak. Mindenki másra helyezi a hangsúlyt: még ha a rendszer végig is vesz minden helyzetet, amibe az ember küzdelem során kerülhet, nem mindegy, hogy milyen úton jut el az egyes technikákig. Ez már a stílusok harcról alkotott felfogásán múlik, azaz edzésmódszer kérdése.
Az iskolákat nem a fölhalmozott technikák összessége teszi rendszerré. Még akkor se, ha az adott harcművészet viszonylag sok helyzetre kínál hatékony választ. Egy jól felépített rendszerben bármilyen helyzetből el lehet jutni bármilyen helyzetbe, anélkül, hogy letekernék az ember fejét – ami abból fakad, hogy az alapelvek szintjére vezették vissza küzdelmet, és ezek az elvek néhány mozdulatsorban manifesztálódnak. Nem mindegy, hogy csupán reagálunk a kialakult helyzetre, vagy úgy kapcsolódunk be egy folyamatba, hogy képesek vagyunk átlátni az összes lehetséges kimenetelt. Természetesen harc közben nincs arra idő, hogy az ember sokat elemezgessen: de úgy kell felépíteni az edzéseket, hogy a gyakorlókba sulykolt feltételes reflexek egy végteleníthető mozgássorrá olvadjanak össze.
Emiatt ragaszkodnak az egyes stílusok a saját mozgásbázisukhoz, még akkor is, ha a dojóban tanult technikák teljesen életszerűtlenek. Ezzel semmi gond, ha az ember tudatosítja a tanítványokban, hogy ezek csupán rávezető technikák, és gondosan felépíti, hogyan jussanak el a gyakorlati alkalmazásig, mert ha ezt nem dolgozzuk ki, agyatlan csapkodás lesz a vége, és csupán a szerencsén múlik, ki tanul meg rendesen bunyózni.
A másik lehetőség, hogy modernizáljuk a stílus mozgásanyagát, azaz élesben is eladható technikákból építjük fel az edzéseket. Persze ne felejtsük el, hogy a legtöbb harcművészeti iskola ebből a törekvésből született, de ha végignézünk a tradicionális rendszereken, nemigen találunk olyan megoldást, ami egy mai helyzetben, minden igazítás nélkül működne.
Ez abból fakad, hogy semmi sem évül el olyan gyorsan, mint az edzésmódszer és a technika. Valamennyi korszaknak megvan a maga stílusa, ami elsődlegesen a támadások jellegéből fakad. Amint ezekre hatékony választ találnak, eltolódik a küzdelem hangsúlya, és az addig remekül működő technikák lassan a lomtárba kerülnek. De azok az alapelvek, amiket ezek a technikák demonstrálnak, továbbra is érvényesek, csak mindig meg kell találni a módját, ahogyan éles helyzetben alkalmazni lehet őket.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Folyt. köv.)
