A szambó a legkevésbé ismert küzdőstílusok egyike. Születése a szovjet forradalom kezdeti éveinek ködébe vész. Bár ismerjük az alapító mesterek nevét, és az általuk tanulmányozott rendszereket, a szambó kialakulását illetően találgatásokra vagyunk utalva, aminek részint az az oka, hogy a stílus szovjet elit alakulatok képzésének része volt. A legendák előszeretettel kötik a szambót Dzerzsinszkij, a Cseka (a KGB elődje) alapítójának nevéhez. A rendszer hatékonyságához nem fér kétség, de ezekhez a technikákhoz (00:17, 00:19, 00:20, 00:21,00:24, 00:25, 00:28, 00:30) nagyon jó erőnlét kell. Mindebből következik, hogy az ideális szambós Putyin és a medve frigyének eredménye.
A szambó forrásai között rendszerint a judót említik első helyen, de ezt nehéz is lenne letagadni, mivel a stílust gi felsőben és rövidnadrágban gyakorolják – pont úgy, mint Kano rendszerét a századfordulón. Ez arra utal, hogy valóban önvédelmi rendszernek szánták, hiszen a ruhafogások az utcai harc eszköztárába tartoznak. A másik két alap, amiből merítettek, már közel sem ilyen jól megfogható. Az egyik még csak-csak, a Spiridonov által tanulmányozott mongol és észak-kínai rendszerek azért behatárolhatók, de hogy ez pontosan milyen stílusokat fed, azt nem lehet tudni. A déli és nyugati „népi birkózó iskolák” legalább ennyire talányos megfogalmazás, főleg, hogy minimum a Moldáviától Kazahsztánig terjedő régiót értik alatta. Hozzáteszem, hogy a népi birkózás kifejezést sem kell készpénznek venni. Az úgynevezett népi demokráciákban ezzel a varázsszóval sok mindent el lehetett adni. A boldogult népköztársaságban a judo és a karate is népi – egész pontosan: paraszti – önvédelemként nyert bebocsáttatást a vasfüggöny mögé.
A szambó gyakorlói előszeretettel hívják fel a figyelmet arra, hogy a stílus tudományos alapokon nyugszik, amit ennyiszer és ilyen komolysággal legfeljebb a krav-magások tudnak elmondani. Persze a tudományos szocializmus hazájában elképzelhetetlen lett volna, hogy a rendvédelmi erők tagjainak biztonsága ne tudományos alapokon nyugodjon – bár az is lehet, hogy a párhuzam műfajspecifikus, vagyis abból fakad, hogy mindkét rendszer a fegyveres testületek számára kifejlesztett közelharc. De azért ne feledjük, hogy a csekisták nem puszta kézzel számoltak le a szovjet állam ellenségeivel – inkább a tarkólövést részesítették előnyben –, mint ahogy a Vörös Hadsereg se annyira a szambónak, hanem elsődlegesen a tankok mögött rohamozó, davajgitárral felfegyverzett gyalogságnak köszönhette sikereit.
Mindez természetesen semmit se von le a szambó harci értékéből, amire az is bizonyíték, hogy itt a blogon két olyan MMA-sról is írtam, akik erre a stílusra alapozták sikereiket. A rendszer brutálisan hatékony, és van némi faragatlan bája. A versenyzőkön látszik, hogy nem túl bonyolult lények (00:47, 01:05, 02:16, 02:35, 02:47), és a nézőket se lehet összetéveszteni a wimbledoni mérkőzések közönségével (00:34, 00:49, 00:51, 00:52, 00:59, 01:01, 01:06, 01:09, 01:10, 01:12, 01:14, 01:16, 01:18, 01:19, 01:24, 01:28). Hozzátenném, hogy utoljára a burmai csupaszöklös bunyóban láttam ilyen gyilkos gyerekmeccseket (00:35, 00:37, 00:39, 00:41, 00:43, 00:45, 01:11, 01:13, 01:15, 02:00). Minden esetre a szambó mérkőzések hangulatát semmivel se lehet összetéveszteni (02:01,02:42, 03:06).
A versenyzők nem csupán birkóznak, hanem rendesen ütnek (02:19, 02:24, 02:27, 02:46) és rúgnak (02:43, 02:44) – az elszálló fogvédőkből is láthatunk egy csokorravalót (02:52, 02:54). A rendszer kevert jellege (00:57, 00:58, 01:53, 02:06, 02:39, 03:16) eleve széles rálátást biztosít a küzdelemre, és mivel nagyon nagy a merítés (01:43, 01:55, 02:00), azt, aki végigmegy ezen a darálón, azt vélhetőleg nem sok meglepetés éri az életben. Persze el kell jutni oda, és lehetőleg épségben, ami nem tűnik egyszerű feladatnak.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
