Aki már keveredett éles helyzetbe, az nagy valószínűséggel megtapasztalta, hogy a dojóban tökéletesre becsiszolt, az edzéseken holtbiztosan működő technikákat képtelen volt megcsinálni. Ez nem annyira meglepő, hiszen ha az ellenfél nem arra törekszik, hogy minél sikeresebben végrehajthassuk rajta az adott fogást, sőt ellenkezőleg: minden erejével azon van, hogy letépje a fejünket, az alapvetően megváltoztatja a helyzetet.

Az egyik legnagyobb hiba, amit bunyó közben el lehet követni, hogy beleragadunk a technikába. Nem érdemes olyasmit erőltetni, ami láthatóan nem megy. Mindenkivel előfordulhat, hogy fennakad az ellenfélen, de az, aki rágörcsöl egy feszítésre/földrevitelre/ütés-rúgás kombinációra, és megkísérli izomból átnyomni, az a végén nagy eséllyel rendes verést fog leakasztani – már amennyiben nem sokkal nagyobb és erősebb, mint az ellenfele.

Amint megakadunk, váltani kell. Ahogy Szun cu mondja (Tőkei Ferenc kissé döcögős fordításában): „Aki azáltal szerzi meg a győzelmet, hogy az ellenséghez igazodva mindig képes változtatásokat és átalakításokat hajtani végre, azt méltán nevezhetnénk varázserővel rendelkezőnek.”

Az elv végtelenül egyszerű: ha tolnak húzz, ha húznak lökj, ha fent védekezik, támadj lent és fordítva, váltogasd az oldalakat, a kemény és lágy technikákat, stb. Akkor kezdődnek a gondok, ha a másik valóban ránk robban, és nem csak gyorsan és erősen üt, hanem benne van az indulat: le akarja csavarni a fejünket. Nagyon más úgy dolgozni, hogy tudjuk, a velünk szemben álló nem fogja meg az ütést az utolsó pillanatban, vagy ha mégis bekapunk egyet, nem áll meg és várja, hogy összeszedjük magukat, hanem ellenkezőleg: gyorsan odazúz még kettőt, amennyiben pedig földre kerülnénk, ki fogja taposni a fogainkat. Az ilyen rohamot csak úgy lehet megállítani, hogy mentálisan is ugyanolyan keményen beleállunk a bunyóba, mint a támadó.

Ráadásul az utcán nincs idő kifinomult taktikai csatározásokra. Nem lesz arra mód, hogy óvatosan puhatolózva felmérjük az ellenfelet, kitapogassuk a gyenge pontjait. Villámgyorsan harcképtelenné kell tenni, mielőtt a haverjai odaérnek. A támadó olyan szó, aminek csak többes száma van.

Ugyanezért nem érdemes hosszas földharcba se bonyolódni. Lehet, hogy mi vagyunk a jobbak, és villámgyorsan magunk alá gyűrjük az ellenfelünket, csak az a gond, hogy míg a mellkasán trónolva pépesre verjük a fejét, azt se fogjuk tudni, hogyan ütöttek meg, amikor megkínálják a tarkónkat egy székkel vagy egy söröskorsóval.

Joggal merül fel a kérdés: mi szükség egyáltalán a harcművészetekre, ha úgyis az erő és a tömeg dönti el a küzdelmet. Minek gyakorolni a lágy technikákat és az elegáns megoldásokat, hiszen éles helyzetben rendszerint nem ezek kerülnek elő.

A gyakorlati alkalmazás adja meg a választ. A kemény technikákkal rendszerint nincs gond, hiszen a távol-keleti harcművészetek szerves része a töréstechnika. Persze nem arra gondolok, amikor éles késsel középen bemetszett puhafa lapokat törnek a bemutatókon, hanem az éveken át kitartóan gyakorolt testfelület keményítésre. A megfelelően feledzett kéz és láb becsapódása, blokkja csontot tör.

A lágy technikák fogalmát viszont sokszor ugyanúgy félreértik, mint a kontrollt. A kontroll nem azt jelenti, hogy nem csapunk oda, hanem azt, hogy az ütés vagy rúgás nem tör csontot. A kiütés, zúzódás, kék folt bőven belefér a kontrollált gyakorlásba. A lágy technika sem azt jelenti, hogy nem használunk erőt. A legtöbb ellenfél nem teszi meg azt a szívességet, hogy harcképtelenné tegye önmagát, hanem rá kell segíteni. Viszont a tömeg, a gravitáció és a másik lendülete komoly segítséget nyújthat ebben.

De nem csak a kemény és lágy technikákat lehet váltogatni. Váltogathatjuk a távolságot, a ritmust, a szögeket és irányokat, a célpontokat, az állásokat, stb. Persze kell hozzá a rutin, hogy a váltással megszerzett pillanatnyi előnyt ki tudjuk használni. Egy idő után megtanuljuk, hogy nem feltétlenül kell ráerőltetni az akaratunkat a másikra: sokkal egyszerűbb, ha alkalmazkodunk a mozgásához, és kivárjuk a megfelelő pillanatot. Ha a folyamatos változásra összpontosítunk, egyre gyakrabban ismerjük fel azokat a helyzeteket, amiket az előnyünkre tudunk fordítani. A távol-keleti kultúrákban – a nyugatival ellentétben – szakrális szerepet kapott a folyamatos változás és az alkalmazkodás, ami a harcművészetek gyakorlatában is tükröződik. Az, aki képes modellként használni a harcművészeti technikákat, a mindennapi életben is könnyebben alkalmazkodik, és őrzi meg harmóniáját.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)