Minden harcművészet pedagógiai rendszer, ami azt jelenti, hogy alapvetően nevelési célok elérésére törekszik. Ez akkor is igaz, ha a hatékonyságra való törekvés a harcművészetek meghatározó eleme. A küzdősportokkal vagy a közelharccal szemben a harcművészetben a hatékonyság nem cél, hanem pedagógiai eszköz, azaz egész más a szerepe, mint a küzdősportban vagy a közelharcban, ahol a hatékonyságon múlik a győzelem vagy a túlélés.

A harcművész hozzáállása – bármilyen keményen is edz – mindig más lesz, mint egy profi sportolóé, pénzbehajtóé, katonáé vagy rendőré. A sérülés az utóbbiak számára sem öröm, de a szakmával jár. Benne van a munkadíjukban. Ha egy meccsen széttépik valaki könyökét vagy látványosan eltörik egy sípcsont, a következő alkalommal még több lesz a néző. Nem véletlen, hogy a full contact meccseken hatalmas a tömeg, a no contact mérkőzésekre pedig jószerivel csak a családtagok járnak. A rendőrségnél, a hadseregben vagy a civil szervezetéknél az ember fogyóeszköz – és ez akkor is így van, ha nem hirdetik transzparenseken.

Persze a profik is vigyáznak egymásra edzésen, hiszen semmi értelme gyakorlás közben megsérülni. A harcművészetek fejlődése során számos olyan eszköz fejlődött ki, amivel biztonságosabbá tehető az edzés – a kontroll, az eséstechnika, a védőszerelések, a kopogás, a dojo etikett, a gyakorló fegyverek, stb. – és ezeknek köszönhetően fegyelmezett partnerrel az edzés legfeljebb annyira veszélyes, mint bármely más, hétköznapi tevékenység.

De legalább ennyire fontos, hogy megteremtsük az emberek biztonságérzetét, vagyis elérjük, hogy ne féljenek küzdelem közben. A különböző irányzatok alapvetően két módon igyekeznek elérni ezt a célt. Az egyik lehetőség, hogy folyamatosan nyomás alá helyezik a gyakorlókat, mert abból indulnak ki, hogy a küzdelemben elkerülhetetlen a stressz. Itt nem csupán arról van szó, hogy ki akarják kapcsolni a félelem bénító hatását, hanem arról, hogy a stresszhelyzet automatikusan harci üzemmódba helyezze az embert: azt a feltételes reflexet próbálják beépíteni, hogy éles helyzetben kipattanjanak a begyakorolt technikák.

A másik iskola a harmónia megőrzésére összpontosít. Ezek a stílusok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a gyakorló a küzdelem során mindvégig nyugodt és összeszedett maradjon. Ezért úgy építik fel a gyakorlatsorokat, hogy a tanuló számára ne jelentsen gondot a feladat végrehajtása. Lépésről-lépésre haladnak, lassanként növelik a sebességet, teszik bele az erőt és a szándékot a támadásokba, vagyis azt a reflexet próbálják beépíteni, hogy az éles helyzetben maximálisan nyugodt és összeszedett maradjon az ember.

Bár ez a két megközelítési mód gyökeresen szemben áll egymással, egy valami közös bennük: mindkét esetben az a cél, hogy minél több helyzethez hozzászoktassák a gyakorlót, hiszen az ismerős helyzetekre mindig van megoldási kísérlete az embernek. Lefagyni leginkább az ismeretlentől lehet.

Bár a harcművészeti stílusok kiemelt figyelmet szentelnek annak, hogy a gyakorló minél magabiztosabban vállalja fel a küzdelmet, a – még oly jogosan megalapozott – magabiztosság is csupán az első megrendítő pofonig tart. Ha az ember megérzi, hogy sebezhető és nincs esélye az ellenfelével szemben, fejben már veszített, és mint tudjuk, a küzdelem legtöbbször fejben dől el.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.