Ha megnézzük a mellékelt videót, látni fogjuk, hogy a készítője komolyan gondolta. Persze érthető törekvés, hiszen minden harcművészeti irányzat azt hirdeti, hogy az általuk tanított technikák élesben is működnek – és mi bizonyíthatná ezt egyértelműbben, mint a ketrecharc? Csak az a baj az ilyen jellegű próbálkozásokkal, hogy az illető mindent a saját irányzatának szemszögéből néz, miközben épp a saját stílusát nem látja. Más szóval: a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönti.
Gyakori hiba, hogy egy harcművészetet a technikai repertoárjával azonosítanak – ebbe egyébként szinte minden harcművész beleesik, csak van, aki később kinövi. Pedig a legtöbb stílus több, mint az általa rend szerezett és tanított elemek összessége. Legalább ilyen fontos az adott irányzat szellemi háttere. Nem arról van szó, hogy ne lenne meghatározó, hogy egy-egy iskola milyen fogásokat tanít és preferál. Ugyanakkor számos technika van, ami csaknem minden harcművészeti (vagy közelharc) rendszerben megtalálható. A gáncsok és dobások komoly szerepet kaptak a klasszikus ökölvívásban (ennek maradványait őrzi a profi bokszban a kapaszkodás és a fogásbontás), és még a 19. századi vívókönyvekben is találunk csuklódobást.
Az ütések és rúgások a dzsúdó szerves részét alkották, és a hagyományos karatéban is komoly szerepet kapnak az ízületi feszítések és a dobások, bár ez a versenykaratéból mára már kikopott. A chin-na és jiu jitsu technikák közt nem nehéz észrevenni a rokonságot, de a középkori Európában is hasonló fogásokat használtak. Mindez nem olyan meglepő, ha kicsit belegondolunk: az embernek két keze, két lába van, az ízület amerre nem hajlik, arra törik, és a vitálpontok is mindenkin ugyanott találhatók. Kétségtelen tény, hogy a különböző harcművészetek szinte végtelen módozatot dolgoztak ki az ellenfél elpusztítására, de az alaptechnikák száma véges, ezért gyakran előfordul, hogy a harcművészeti stílusok technikai elemrepertoárjában átfedések vannak.
De a harcművészet több, mint a technikák összessége. Egy harcművészetet a szellemisége legalább annyira meghatároz, mint az, hogy milyen elemeket használ a küzdelemben. Egyáltalán nem mindegy, hogy ki, miért, és milyen felfogásban gyakorol – és ez az a pont, amit a fenti video nem vett figyelembe.
Az aikido mélyen spirituális rendszer: a technikák a világmindenséggel való harmóniát célozzák. Aki aikidót gyakorol, az arra törekszik, hogy támadás energiáját elvezesse és a támadó ellen fordítsa. Instant karma, ahogy ma mondanánk. Amit a ketrecben látunk, viszont nagyon nem az.
Nem azért, mert a fenti technika a karatéban és a muay thaiban is ismert, hanem mert szó sincs arról, hogy átvenné és megfordítaná a támadó energiáját. Megtöri a lendületet és végrehajtja a technikát. A másik technikával (01:09) ugyanez a gond.
Nem akarom rangsorolni a stílusokat. Az, hogy éles helyzetben ki marad talpon, leginkább az emberen múlik, és nem azon, hogy milyen irányzatot csinál. Ráadásul tudjuk, hogy az MMA sem csodaszer.
Épp ezért fölösleges keverni a szezont a fazonnal. Ha valaki kíváncsi rá, hogy mit képes alkotni más irányzatok képviselőivel szemben, az ne a mestere reklámszövegét hallgassa, hanem menjen le más dojókba, és eddzen velük is. Aki igazán jó, az nem a stílusától az, hanem attól, ahogyan gyakorol. Ahogy mondani szoktam, minden rang a kocsmaajtóig érvényes. Mert előbb-utóbb jön valaki egy vascsővel hátulról, és elérkezik az igazság pillanata.
A kiegészítő anyagokat a Maflás Facebook oldalán találjátok.
(Foly. köv.)