MAGAMRÓL

Szabados Tamás vagyok, 4. danos ninjutsu oktató. 2008-ban alapítottam és azóta vezetem a MAFC Ninjutsu szakosztályát. Amikor testnevelést kezdtem tanítani a BME-n, szembesültem azzal, hogy a testnevelés órák semmilyen módon sem illeszkednek az egyetem tananyagába. Ezért úgy állítottam össze az óráim anyagát, hogy segítsék a mérnökképzést, és összhangban legyenek a modern európai iskolarendszer anyagával, oktatási-, nevelési céljaival és módszereivel. Szabadidő szakosztály vagyunk, nem versenyzünk. Ezen az oldalon a harcművészettel, harcművészet oktatással kapcsolatos tapasztalataimról, gondolataimról olvashattok. A honlapunk: http://modernninjutsu.eu/

Friss topikok

VISSZATÉRHET-E A HARCMŰVÉSZET ARANYKORA? 3. rész

2017.09.21. 05:56 Napi Maflás

A harcművészetek mai helyzete nem csupán a társadalmi változásokra és a technikák elavulásából fakadó következményekre vezethető vissza (ezeket az első két részben elemeztem). Kérdés, hogy mekkora a mi felelősségünk, illetve a hagyományos harcművészetek szellemiségének szerepe abban, hogy ma milyen a harcművészetek helyzete, társadalmi súlya, megítélése. Előrebocsátom: nagyon nagy.

 

karate4.jpg

 

Azzal, hogy eltoltuk a harcművészeteket a küzdősportok irányába, életmód, életérzés és mítosz helyett életpályát/szakmát akarunk az emberek kezébe adni, ami sok szempontból jó, de nem fog tömegeket vonzani. A sportversenyek egyfajta lovagi párviadalokra készítenek fel, ami idegen a harcművészettől. Kétségkívül tény, hogy amit a versenyző tud, azt nagyon nagy biztonsággal tudja, de azzal, hogy a versenyzést állítjuk fókuszba, pont azokat a technikákat nem fejlesztjük készségszintre, amelyek esélyt adhatnak a gyengébbnek az erősebbel szemben. Ez az egyik fele.

A másik, hogy amikor harcművészetet kezdtünk tanulni, úgy gondoltuk, a harcművészet egyfajta morális tartást ad. Ma, amikor tele van az ország 6-7-8 danos mesterekkel és az általuk nevelt tanítványokkal, akiknek ők adtak diplomát, felmerül a kérdés: hová lett az a sok, csillogó szemű fiatal, aki azért kezdett harcművészetet tanulni a ’70-es, ’80-as években, hogy jobb ember legyen? Mennyit tudtunk elérni és átadni azokból az értékekből, amit (akkori) hitünk szerint a harcművészetek képviselnek?

 

karate3.jpg

 

Persze kétségtelen tény, hogy mérni csak a fizikai és technikai készségeket lehet, azt a bizonyos erkölcsi többletet – ami állítólag a harcművészetek hozadéka – nem. Senki se lesz jobb ember pusztán attól, hogy harcművészetet gyakorol. Az lesz jobb ember, aki azért gyakorol harcművészetet, hogy jobb ember legyen, és nap mint nap dolgozik azon, hogy elérje a kitűzött célt. Ahogy Funakoshi mondta: „Nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.” Csakhogy a harcművészetekből mostanra kikopott a tökéletességre való folyamatos törekvés.

 

karate.jpg

 

Nem mutogathatunk másra. A mi felelősségünk, hogy ma ennyi a fekete öv értéke. A rang annyit ér, amennyit az ember. Mi adtuk ki az egyre gyengébb vizsgateljesítményekre a rangokat, és mi mentünk bele abba a játékba, hogy azt méregetjük, kinek hosszabb a danlistája. Eljutottunk oda, hogy sokan azt hiszik, az a harcművész, akire valamelyik szervezet pecsétet ütött. De, ahogy azt a könyvemben is írtam: minden rangfokozat a kocsmaajtóig tart. Ezért tartják ma többre a szteroiddal felpumpált bunyósokat a harcművészeknél.

A legkínosabb, hogy mindez a harcművészetek szellemiségéből fakad. A hagyományos harcművészetek ugyanis minden militarista jellegük ellenére sem katonai-, hanem pedagógiai rendszerek, amelynek elsődleges célja az egyén szocializálása a fennálló rendszerbe. A távol-keleti társadalmakban viszont az engedelmesség és a lojalitás a legfontosabb erény – ami a legkiválóbb teljesítményt is felülírja[i]. A harcművészetek mai megítélésén az pontosan látszik, hogy ez hova vezet.

 

mma_2.jpg

 

E percben attól várjuk a harcművészetek feltámadását, hogy a küzdősport oktatás farvizén sikerült becsempészni a tananyagba az olimpiai sporttá vált harcművészeteket. Ennek az az oka, hogy a testnevelés oktatás összeforrt a versenyzéssel – bár a testnevelés túlmutat ezen. Többféle gyerek van: aki versenyző alkat, azt versenyeztetni kell, de aki nem az, azt másként kell motiválni.

Ráadásul megint rossz az időzítésünk. Igaz, hogy 1964-ben komoly rangot jelentett, hogy a judo olimpiai sportág lett, mára viszont rengeteget romlott az olimpiai mozgalom renoméja. Az újkori olimpia leszálló ágban van, úgyhogy nem az a megoldás, hogy egy-egy sportágat megpróbálunk beleszuszakolni a döglődő olimpiai mozgalomba, mint ahogy az se fogja megoldani az utánpótlás nevelést, hogy beerőltetjük az iskolai tananyagba a küzdősportokat.

A harcművészeteknek, küzdősportoknak helye van az iskolai oktatásban, de ehhez összhangba kell hozni azokat a modern nyugati iskolarendszer oktatási-, nevelési céljaival, módszertanával, és tananyagával, hogy a harcművészet ne egy kipipálandó modul legyen, hanem olyan tantárgy, ami segíti a diákokat a tanulásban, és abban, hogy megtalálják önmagukat. Ugyanolyan biztos kézzel kell hozzányúlni, ahogy a japánok tették bő száz évvel ezelőtt, integrálni a saját kultúránkba, és a célt nem szem elől tévesztve megteremteni a nyugati és távolt-keleti kultúra használható ötvözetét.

 

karate1.jpg

 

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

 

[i] Ahogy a japán közmondás tartja: A kiálló szöget be kell verni. Ha valakit bővebben érdekel a téma, olvassa el Ferber Katalin: A siker ára című könyvét.

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://napimaflas.blog.hu/api/trackback/id/tr9612882346

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

látogató_ 2017.09.22. 00:06:15

Kedves Tamás!
Most találtam ezt a blogot. Nyugdíjhoz közeledő tanár vagyok. Diákkoromban cselgáncsoztam, viszonylag fiatal tanárként valamikor a 86-87 táján, Gyomaendrődön a diákjaim elcsábítottak karatézni. A Zsolt Péter féle shotokan szakág működött ott egy ideig. Amíg értő kézben volt az irányítás, minden percét élveztem a gyerekekkel együtt, pedig heti háromszor, háromórás kemény edzéseink voltak. A hároméves lányom volt a kabalánk. lepedőből varrtunk rá git, nem volt az ő méretében. Aztán szétesett az egész. De amíg működött, jelen volt benne mindaz, amit Ön szeretne (újra) látni benne. És szükség is lenne rá nagyon.

Az erkölcstan, és a hittan, ahogy én látom, a legtöbb esetben csak a felszínt karcolja, ismeretként tanítja mindazt, amit a gyerekeknek átélni kellene. Nyilván tanár, meg hitoktató függő dolog ez, és vannak jó példák is.

Nekem még felnőttként is sokat segített az az alig másfél év saját belső útjaim megtalálásában. És pontosan emlékszem, milyen jól működött ez a gyerekeknél is. A legvadabb, a harcért, verekedni tanulásért bejövő gyerek is tiszteletet, odaadást szedett magára, és meg is csendesült közben.

Én kevés blogot olvasok. Ön jól ír. Világosak, letisztultak a gondolatai, olvasmányos a fogalmazása. És nagyon jó lenne, ha megvalósítható lenne, amit szeretne. De van-e ehhez elegendő, megfelelően felkészült oktató?

Napi Maflás · http://napimaflas.blog.hu/ 2017.09.22. 08:47:09

@látogató_: Köszönöm. :)
Írtam egy könyvet, Modern harcművészet az iskolai oktatásban címmel, ami a stílusfüggetlen iskolai harcművészet oktatás kiindulópontja lehet. De ehhez az kell, hogy a különböző irányzatok sportpolitikai és üzleti megfontolásaikat félretéve, összefogjanak és közösen dolgozzanak.
Én úgy látom, hogy sok jól felkészült és elhivatott harcművészet oktató van az országban - de ez önmagában kevés. Mi azon dolgozunk, hogy megteremtsük a modern nyugati iskolai harcművészet oktatás feltételeit. Hogy ebben ki lesz partner, nem tudom, de úgy látom, többeket megérintett a gondolat. Azt hiszem, először egymástól független műhelyekben fog folyni a munka, de remélem, hogy egy idő után megkezdődik az érdemi tapasztalatcsere és együttműködés.

Lurian 2017.09.22. 09:47:56

Kedves Tamás,

Nagyon értékesnek találom - én is - amit írt. Véleményem szerint nagyon jó lenne a harcművészetek szellemiségét belevinni az oktatásba, de ehhez olyan tanítók/ harcművészek kellenek, akik nemcsak az adott stílusban jártasak, de rendelkeznek a szükséges pedagógiai, pszichológiai felkészítéssel, valamint nem kevés empátiával. Jómagam sokáig kyokushinoztam (és reményeim szerint lesz módom folytatni), és rengeteget tanultam kitartásról, tiszteletről, megbecsülésről és küzdelemről is.
A versenyzés felé való eltolódás szerintem borzasztó, mert pontosan azokból öli ki a lelkesedést, akiknek erre az egészre a legnagyobb szüksége lenne, és a pár tehetséges, "kiválasztott" kiváltságává teszi az egészet. Onnantól, hogy a teljesítmény lesz a fő fokmérő, a közösségi érzés eltűnik, és harcművészet helyett kis házi versenyekké alakul minden edzés. Az edzőnek nem hajcsárnak, hanem tanítónak, barátnak, pszichológusnak kell lennie, erre pedig kevesen alkalmasak. Talán utópisztikus, de Magyarországon - szerintem - egy jó uchi deshi rendszerre lenne szükség (legyen szó bármelyik harcművészetről), aminek keretein belül igazi mestereket, igazi harcművészeket lehetne képezni, akik aztán továbbadnák a tanultakat - így beemelve a harcművészetek szellemiségét az oktatásba. (Az uchi deshi jó rosta is lehetne - nem utolsó sorban.) A másik, ami igazán hasznos lenne, ha a mesterek főállásban lehetnének harcművészek, és nem "esti műszakban", megélhetési gondokkal küzdve.
Elnézést, hogy kibicként beleszóltam a témába, de véleményem szerint ennek a dolognak sokkal-sokkal nagyobb a jelentősége, mint azt bárki feltételezné.

Napi Maflás · http://napimaflas.blog.hu/ 2017.09.22. 10:35:07

@Lurian: csináljuk meg. Egyedül rajtunk áll. :)

Lurian 2017.09.22. 10:44:10

@Napi Maflás: És ilyenkor jön a képbe, hogy az ember ne másodállásban kezdjen bele ilyesmibe, hanem legyen egy biztos anyagi háttér, amivel startolhat. Kisvárosi kölök vagyok (Na jó, ez erős túlzás. Legjobb esetben is nagyközségi...), és nagyon az a véleményem, hogy egy ilyen kezdeményezést el lehetne kezdeni vidéken is. Épület kell, önkormányzati lelkesedés/ támogatás, és akkor meg is vannak az alapok. Már "csak" jó oktatókat kell odacsábítani, lehetőleg ingyen. Itt érzek némi lyukat a dologban, hogy őszinte legyek... DE(!) van elképzelésem, mivel egy ideje már agyalok a dolgon... :-)

hellsing 2017.09.22. 15:03:32

"...hová lett az a sok, csillogó szemű fiatal, aki azért kezdett harcművészetet tanulni a ’70-es, ’80-as években, hogy jobb ember legyen?"

Attól tartok, hogy ma nem divat "jobb embernek lenni", sem a kemény fizikai munka. A gyerekek iskolai terhelése is más, mint volt "a mi időnkben" (én 78-ban kezdtem az általánost). Sokkal több az egyszerűbben megszerezhető öröm is, pl. a tévénézés, videojátékok, fű, stb. Amíg mi 8-9 éves korunktól sülve-főve együtt voltunk a barátainkkal és osztálytársainkkal, állandóan fociztunk, bringáztunk, ezer sportot kipróbáltunk, addig a fiaimnál (11+2×6) ez már nem divat. Ha valamit akarnak a haveroktól, arra ott a mobil, Viber, stb.

Én magam nem vagyok harcművész, de szervesen részt veszek egy aikido dojo életében (aikidooktatas.hu). Látom, ahogy jönnek-mennek a gyerekek, pár órát járnak, aztán ki- vagy elmaradnak. Nem az aikido nehézsége az oka, vagy hogy ne tetszene nekik a szépsége, csak valahogy sokkal nehezebb a kötődést, elkötelezettséget kiépíteni bennük.

Félve jegyzem meg, hogy gyerekből fizikailag is sokkal kevesebb van: míg 1970-ben 150e gyermek született, addig ez 2015-ben csak 92e volt. A harmaduk hiányzik...

www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_hosszu/h_wdsd001a.html

morpheus. 2017.09.22. 16:51:27

Minden harcművészeti ág egyben életmód, életfelfogás, szemlélet és lélek alakító is.

zachary 2017.09.23. 09:23:55

Erdekes téma. Én több mint hat évig kempoztam és nagyon szerettem. Sajnos az orvosi egyetem miatt ki kellett belőle szállnom, mert egyszerűen az edzéseket nem lehetett az akkori életemmel összeegyeztetni és itt nem a lustaságról van szó. Ha az ember agya fáradt, akkor nem tud kumite közben arra figyelni, merről is jön az ütés-rúgás és az edzés inkább volt versenyre való felkészítés... Szerintem szükség lenne olyan "fitness" harcművészeti edzésre, amire az agyilag fáradt ember is el tudna menni, ahol nem 5x2 perces pusztakezes fullkontakt meccsekre készítik fel, hanem tanítanak neki és inkább kikapcsolódást nyújt mint profi bunyóra felkészítést.