MAGAMRÓL

Szabados Tamás vagyok, 4. danos ninjutsu oktató. 2008-ban alapítottam és azóta vezetem a MAFC Ninjutsu szakosztályát. Amikor testnevelést kezdtem tanítani a BME-n, szembesültem azzal, hogy a testnevelés órák semmilyen módon sem illeszkednek az egyetem tananyagába. Ezért úgy állítottam össze az óráim anyagát, hogy segítsék a mérnökképzést, és összhangban legyenek a modern európai iskolarendszer anyagával, oktatási-, nevelési céljaival és módszereivel. Szabadidő szakosztály vagyunk, nem versenyzünk. Ezen az oldalon a harcművészettel, harcművészet oktatással kapcsolatos tapasztalataimról, gondolataimról olvashattok. A honlapunk: http://modernninjutsu.eu/

Friss topikok

VISSZATÉRHET-E A HARCMŰVÉSZET ARANYKORA? 3. rész

2017.09.21. 05:56 Napi Maflás

A harcművészetek mai helyzete nem csupán a társadalmi változásokra és a technikák elavulásából fakadó következményekre vezethető vissza (ezeket az első két részben elemeztem). Kérdés, hogy mekkora a mi felelősségünk, illetve a hagyományos harcművészetek szellemiségének szerepe abban, hogy ma milyen a harcművészetek helyzete, társadalmi súlya, megítélése. Előrebocsátom: nagyon nagy.

 

karate4.jpg

 

Azzal, hogy eltoltuk a harcművészeteket a küzdősportok irányába, életmód, életérzés és mítosz helyett életpályát/szakmát akarunk az emberek kezébe adni, ami sok szempontból jó, de nem fog tömegeket vonzani. A sportversenyek egyfajta lovagi párviadalokra készítenek fel, ami idegen a harcművészettől. Kétségkívül tény, hogy amit a versenyző tud, azt nagyon nagy biztonsággal tudja, de azzal, hogy a versenyzést állítjuk fókuszba, pont azokat a technikákat nem fejlesztjük készségszintre, amelyek esélyt adhatnak a gyengébbnek az erősebbel szemben. Ez az egyik fele.

A másik, hogy amikor harcművészetet kezdtünk tanulni, úgy gondoltuk, a harcművészet egyfajta morális tartást ad. Ma, amikor tele van az ország 6-7-8 danos mesterekkel és az általuk nevelt tanítványokkal, akiknek ők adtak diplomát, felmerül a kérdés: hová lett az a sok, csillogó szemű fiatal, aki azért kezdett harcművészetet tanulni a ’70-es, ’80-as években, hogy jobb ember legyen? Mennyit tudtunk elérni és átadni azokból az értékekből, amit (akkori) hitünk szerint a harcművészetek képviselnek?

 

karate3.jpg

 

Persze kétségtelen tény, hogy mérni csak a fizikai és technikai készségeket lehet, azt a bizonyos erkölcsi többletet – ami állítólag a harcművészetek hozadéka – nem. Senki se lesz jobb ember pusztán attól, hogy harcművészetet gyakorol. Az lesz jobb ember, aki azért gyakorol harcművészetet, hogy jobb ember legyen, és nap mint nap dolgozik azon, hogy elérje a kitűzött célt. Ahogy Funakoshi mondta: „Nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.” Csakhogy a harcművészetekből mostanra kikopott a tökéletességre való folyamatos törekvés.

 

karate.jpg

 

Nem mutogathatunk másra. A mi felelősségünk, hogy ma ennyi a fekete öv értéke. A rang annyit ér, amennyit az ember. Mi adtuk ki az egyre gyengébb vizsgateljesítményekre a rangokat, és mi mentünk bele abba a játékba, hogy azt méregetjük, kinek hosszabb a danlistája. Eljutottunk oda, hogy sokan azt hiszik, az a harcművész, akire valamelyik szervezet pecsétet ütött. De, ahogy azt a könyvemben is írtam: minden rangfokozat a kocsmaajtóig tart. Ezért tartják ma többre a szteroiddal felpumpált bunyósokat a harcművészeknél.

A legkínosabb, hogy mindez a harcművészetek szellemiségéből fakad. A hagyományos harcművészetek ugyanis minden militarista jellegük ellenére sem katonai-, hanem pedagógiai rendszerek, amelynek elsődleges célja az egyén szocializálása a fennálló rendszerbe. A távol-keleti társadalmakban viszont az engedelmesség és a lojalitás a legfontosabb erény – ami a legkiválóbb teljesítményt is felülírja[i]. A harcművészetek mai megítélésén az pontosan látszik, hogy ez hova vezet.

 

mma_2.jpg

 

E percben attól várjuk a harcművészetek feltámadását, hogy a küzdősport oktatás farvizén sikerült becsempészni a tananyagba az olimpiai sporttá vált harcművészeteket. Ennek az az oka, hogy a testnevelés oktatás összeforrt a versenyzéssel – bár a testnevelés túlmutat ezen. Többféle gyerek van: aki versenyző alkat, azt versenyeztetni kell, de aki nem az, azt másként kell motiválni.

Ráadásul megint rossz az időzítésünk. Igaz, hogy 1964-ben komoly rangot jelentett, hogy a judo olimpiai sportág lett, mára viszont rengeteget romlott az olimpiai mozgalom renoméja. Az újkori olimpia leszálló ágban van, úgyhogy nem az a megoldás, hogy egy-egy sportágat megpróbálunk beleszuszakolni a döglődő olimpiai mozgalomba, mint ahogy az se fogja megoldani az utánpótlás nevelést, hogy beerőltetjük az iskolai tananyagba a küzdősportokat.

A harcművészeteknek, küzdősportoknak helye van az iskolai oktatásban, de ehhez összhangba kell hozni azokat a modern nyugati iskolarendszer oktatási-, nevelési céljaival, módszertanával, és tananyagával, hogy a harcművészet ne egy kipipálandó modul legyen, hanem olyan tantárgy, ami segíti a diákokat a tanulásban, és abban, hogy megtalálják önmagukat. Ugyanolyan biztos kézzel kell hozzányúlni, ahogy a japánok tették bő száz évvel ezelőtt, integrálni a saját kultúránkba, és a célt nem szem elől tévesztve megteremteni a nyugati és távolt-keleti kultúra használható ötvözetét.

 

karate1.jpg

 

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

 

[i] Ahogy a japán közmondás tartja: A kiálló szöget be kell verni. Ha valakit bővebben érdekel a téma, olvassa el Ferber Katalin: A siker ára című könyvét.

8 komment

VISSZATÉRHET-E A HARCMŰVÉSZET ARANYKORA? 2. rész

2017.09.11. 09:31 Napi Maflás

A hőskor dramaturgiája szerint a harcművészet olyan eszközt adott a kisebb és gyengébb ember kezébe, amivel le tudta győzni a nála nagyobb és erősebb ellenfelet. Persze ezt nem lehetett egyik napról a másikra elsajátítani, de több éves (évtizedes) mindennapos kitartó munkával el lehetett jutni erre a szintre. Erre nemigen van igény a mai, kémiai segédanyagokkal topra gyúrt világban. Pedig az így kifejlesztett képességek – beleértve az önismeretet és a helyzetfelismerő képességet – adták azt a bizonyos gerincet, tartást, nyugodt magabiztosságot és szerénységet, amit a közgondolkozás még ma is a harcművészetekkel társít.

 

kendo3_1.jpg

 (Forrás: http://www.smarshallphotography.com/travel-japan/)

 

„A harcművészet nem sport. A harcművészet életforma.” Ezzel az idézettel kezdtem a könyvemet. Ezalatt azt értettük akkoriban, hogy a harcművészetben van valami szellemi többlet, ami az államilag dotált, eredménycentrikus nyugati sportokból mára kikopott, és ami – hitünk szerint – az átlagember fölé emeli a harcművészetet gyakorlót. Ugyanakkor a harcművészet nagyon is kézzel fogható, gyakorlati tudást is jelentett: egy régi vágású judóst, vagy no-contact karatét gyakorló, Japánban diplomázott JKA instruktort nemigen fogtak meg éles helyzetben. Mára ez az imázs lekopott a harcművészetekről.

Ennek több oka van. Az első, hogy mint a könyvemben is írtam, „semmi sem évül el olyan gyorsan, mint az edzésmódszer és a technika.” Ha a ’70-es években fejbe rúgott az ember valakit, annak akkor is volt visszatartó ereje, ha a másik nem ment le. Egy könyököst vagy csuklófeszítést mindenki ájultan nézett. Mindez ma már – finoman szólva – nem hat az újdonság erejével. Az az előny, amit a meglepetés jelentett, visszavonhatatlanul odalett.

 

noi_onvedelem3.jpg

  (Forrás: http://www.smarshallphotography.com/travel-japan/)

 

Ahogy a harcművészetek elvesztették mitikus aurájukat, egyre inkább előtérbe kerültek a versenyek. A versenysportoknak a hazai kultúrában súlya van, a versenyeredmények objektívak, mérhetők. Igaz, hogy a szabályok jelentősen leszűkítik a technikai elemrepertoárt, viszont az egyre csökkenő piaci érdeklődésből fakadó anyagi veszteségeket hathatósan ellensúlyozhatja a kanonizált versenysportoknak járó állami támogatás, és a baráti szponzoroktól is könnyebb a reklámhordozóként is eladható eseményekre pénzt szerezni.

 

reebok.JPG

 (Forrás: https://www.drootphoto.com/SPORTS-NARRATIVES/Reebok-%7C-VanZant-and-Weidman/2)

 

Tudom, hogy a jelenlegi, állami támogatásokon szocializálódott közegben szentségtörés ilyesmit mondani, de el kell felejteni a versenysportok állami támogatását. Közpénzt kizárólag tömegsportra, az egészséges életmód elősegítésére szabadna adni. Az amatőr versenyekre utazzon mindenki a saját pénzéből, az élsport pedig tartsa el önmagát – de ne az állami cégek szponzorálják őket. Egyetértek Hosszú Katinkával: az úszás például profi sport – és innentől egy fillér közpénzt se költsünk úszószövetségre, úszóversenyekre, se arra, hogy bármilyen sportesemény címén kitiltsák az adófizető polgárokat az adójukból épült uszodákból. Arra adjunk közpénzt, hogy ússzanak az emberek. Most rendeztünk, egy erősen túlárazott, hazánkban világhírű világversenyt 170 milliárd Ft közpénzért, miközben az egész világ azt nézte, hogy Phelbs gyorsabb-e vagy a fehér cápa. 

 

phelbs.jpeg

 (Forrás: https://www.inverse.com/article/33153-who-will-win-michael-phelps-shark-race)

 

A versenysportoknak nem állami támogatásra, médiaközvetítésre van szükségük ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Fordítva ülünk a lovon: jó bunyók kellenek, és akkor majd lesz nézettség, pénz, médiaközvetítés, hírnév, meg minden. De mindehhez nemzetközi szinten eladható áru kell. A magyarországi küzdősportok jelenleg nem azok.

Felmerül a kérdés, hogy javítani fogja-e a harcművészetek helyzetét az, hogy addig lobbiztuk, míg a küzdősportok bekerültek az iskolai oktatásba. Magyarán: lesz-e ettől tömegbázisa a harcművészeteknek? Visszatérhet-e ennek eredményeként a harcművészetek aranykora?

A következő posztban ezt vizsgálom meg.

 

totisz.jpg

 

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

(Folyt. köv.)

2 komment

Címkék: magyar aranykor harcművészet állami támogatás versenysportok iskolai oktatás

VISSZATÉRHET-E A HARCMŰVÉSZET ARANYKORA?

2017.09.08. 05:17 Napi Maflás

Kamaszkoromban, a ’70-es, ’80-as évek fordulóján harcművészetet tanulni egyenlő volt az istenkirálysággal. Már lazult a pártállami diktatúra szorítása, szabadon áramlottak be a nyugati kultúra termékei, még ha nem is lehetett szabadon hozzájuk férni. Számunkra ez elsősorban a zs-kategóriás kung-fu és szamuráj filmeket, akciófilmeket jelentette. Leginkább ezekből vettük a technikáinkat, az edzésmódszereinket és a harcművészettel kapcsolatos elképzeléseinket.

 tumblr_ojrl2x5ryw1vlgfsvo3_500.gif

 

A harcművészet egyfajta rést jelentett a pártállam ideológiai nagy falán. A harcművészet más kultúrát, más szemléletet, más filozófiát hordozott – és a mindent lefedő vulgármarxizmushoz képest alternatívát adott, sőt olyan ezoterikus mélységekkel, illetve többlettel kecsegtetett, ami teljességgel szemben állt az uralkodó ideológiával. A harcművészeteknek volt egy határozottan ellenzéki jellege. Hab a tortán, hogy semmit se fogtunk fel a távol-keleti társadalmak értékrendjéből: az egyén kiteljesedésének és önmegvalósításának eszközét láttuk a harcművészetben.

 

veqf4o.jpg

 (Forrás: https://giphy.com/search/enter-the-dragon)

 

Minden adott volt, hogy a harcművészet meghódítsa a béketábor legvidámabb barakkját: a szűk, kínálati piac, az egzotikum (ami ebben az esetben egy több ezer éves kulturális hátteret is jelentett), a hivatalostól eltérő világnézet egy ideológia-vezérelt társadalomban, a félig-meddig tiltott, de valójában inkább tűrt gyümölcs zamata, illetve az, hogy nemigen dúskáltunk a szabadon választható szabadidős tevékenységekben. Ráadásul a harcművészet ekkor tarolta le a nyugati világot, azaz még a vasfüggöny résein átkukucskálva is végtelenül trendinek számított.

 

karateujsag16.jpg

 (Forrás: http://www.garyokakudojo.eu/karate-ujsag-1980)

 

Ha az ember belépett egy dojóba, a létező szocializmustól teljesen eltérő világba csöppent – és aki élt azokban az időkben, pontosan tudja, milyen értéke volt azoknak a helyeknek, ahol azt játszattuk, hogy néhány órára kiszakadunk a pártállami diktatúra mindent lefedő világából. Tovább növelte a harcművészetek vonzerejét, hogy kevés volt a képzett oktató, és a hiánygazdaságban a nehezen megszerezhető dolgok felértékelődnek.

 

movar_1981_futas.jpg

 (Forrás: http://www.karate.hu/kepgaleria/A-magyar-karate-hoskora-a-70-es-80-as-evek#prettyPhoto)

 

Kétségkívül ez volt a nagy létszámú dojók, az elhivatott gyakorlók, az (alternatíva híján) erős szövetségek, egyszóval a magyar harcművészet sokszor visszasírt aranykora. Az is igaz, hogy a harcművészet az egész világon válságban van: nem csak nálunk, nem csak a nyugati világban, hanem a harcművészetek őshazájában, Délkelet-Ázsiában is. Ennek okaival részletesebben foglalkoztam a könyvemben, most nem ismételném magamat.

 

 karateujsag00.jpg

  (Forrás: http://www.garyokakudojo.eu/karate-ujsag-1980)

 

Az a kérdés, hogy a siránkozáson, a versenytársak kiszorítására irányuló törekvéseken, a piaci pozíciók bebetonozását célzó adminisztratív intézkedéseken és az állami pénzekért való kuncsorgáson kívül van-e bármilyen lehetséges eszközünk, elképzelésünk, tervünk arra, hogy nagy tömegek számára vonzóvá tegyük a harcművészeteket, azaz visszatérhet-e a harcművészet aranykora? A következő posztban erre keresem a választ.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

(Folyt. köv.)

Szólj hozzá!

Címkék: magyar aranykor harcművészet hiánygazdaság pártállam 1980-as évek 1970-es évek kínálati piac kung-fu filmek

A LEGJOBBAN VÁRT/GYŰLÖLT TALÁLKOZÓ

2017.08.27. 12:14 Napi Maflás

Sokan alapból gyűlölték a Mayweather–McGregor találkozó ötletét. Jó előre elmondták, hogy cirkusz az egész, nem lesz semmi sportértéke, stb. Pedig ennek a meccsnek nagyon komoly tétje volt, és egyáltalán nem az, hogy ki győz, ki a jobb bunyós vagy – a végletekig leegyszerűsítve – mi hatékonyabb, a profi ökölvívás vagy a ketrecharc.

A profi ökölvívás mára túljutott a fénykorán. Az senki számára se kérdés, hogy verhető-e egy első osztályú ökölvívó, ha kicsit szabadabbak a szabályok. Számos sportág ráver a bokszra életszerűségben. Emiatt egyre kevesebb embert érdekel, hogy melyik jól képzett ökölvívó győzi le a másikat. Sokkal izgalmasabb, hogy – sportágtól függetlenül – ki a jobb bunyós. Ennek van tétje, és erre érzett rá a meccs két főszereplője.

 

 

A mostani meccs több szempontból nyitott volt. Mayweather mellett szólt a veretlensége, a sok éves ökölvívó tapasztalat, az hogy technikailag magasan képzett, szinte áthatolhatatlan védelmet kifejlesztő bunyós, és persze ott a régen legendás sebessége is. Pontosan tudja, mit jelent tizenkét menetet tölteni a szorítóban, ami nem mondható el az ellenfeléről. Viszont már elmúlt negyven éves, két éve letette a kesztyűt (és a profi bunyó világába nagyon nehéz visszatérni hosszabb kihagyás után), ráadásul hosszú évek óta egyetlen vitathatatlan kiütést se láthattunk tőle. Kétségkívül tény, hogy nagyon okosan építette a karrierjét, Pacquiaóval is csak akkor állt ki, amikor a Fülöp-szigeteki már túl volt a fénykorán. Mayweather meccsei régóta élvezhetetlen, megúszós küzdelmek, amelyek rengeteget ártottak az ökölvívásnak.

 

ezgif_com-video-to-gif_4.gif

 

McGregor ezzel szemben bő tíz évvel fiatalabb, most van a csúcson (a szervezete remekül reagál a kémiai segédanyagokra), éhes, kitűnően érzi a távolságot, robbanékony, és gyilkos a keze. Ellene szól, hogy leengedett kézzel bunyózik, szélesen tartja a kezét, sokkal kisebb kesztyűhöz szokott (nem csak az ütőerőről van szó, hanem az ellenfél védekezésén is nehezebb áttörni), és – mint azt a Diaz ellen vívott első meccsén láttuk, nem ütésálló a feje. Ott egyetlen pontos találat után szétesett.

Tegyük hozzá, ez a találkozó marketingszempontból maga a megvalósult álom. Két magasan képzett profi, öreg vs fiatal, fekete vs fehér, Amerika vs Európa, ökölvívás vs ketrecharc – és mindezt kommunikálták is rendesen.

 

conor3.gif

 

A meccs előtt sok mindenki jósolt sok mindent, de a mérkőzés képe egész más lett, mint amit a legtöbben vártak. McGregor persze csibészkedett (ez eleve benne volt a pakliban), de Mayweather legendás lábmunkájából semmit se láthattunk. Ami elképesztő volt, hogy Floyd jött előre rendesen, lehetőséget adva McGregornak, hogy megcsillogtathassa kontratechnikáját. Ami meglepett, hogy milyen iszonyatos mennyiségű testütést nyelt be Mayweather, anélkül, hogy ez megrendítette volna (a terv valószínűleg az lehetett, hogy McGregor felőrli testen az ellenfelet, de ehhez kevés volt az ír ütőereje.) Ez a meccs fejben dőlt el, és az öreg sokkal összeszedettebb volt, mint fiatalabb kihívója. A mérkőzés végén biztos sokat fognak rugózni, de az a helyzet, hogy McGregor egyszer sem ütött vissza az utolsó pofoneső során. Lehetett volna sokkal véresebb a vége, azonban kizárt, hogy az ír összeszedte volna magát. Ehhez nem elég ütésálló. Megjegyzem, ő sem tiltakozott, amikor a bíró végett vetett a mérkőzésnek.

Lehet fanyalogni, de jó volt ez a meccs. Igazából mindenki nyert – természetesen a profi ökölvívás a legtöbbet. Remélem egyre több lesz az ilyen jellegű kihívás, és igazi bunyókat láthatunk. Nem lenne rossz, ha visszatérne a Jack Depsey nevével fémjelzett időszak, amikor a bajnokot az tette bajnokká, hogy mindenkivel kiállt, és a legtöbb összecsapást kiütéssel nyerte.

 

conor.gif

 

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

21 komment

A MUAY BORAN HARCOS

2017.08.24. 06:49 Napi Maflás

Somrak Khamsing (vagy Somluck Kamsing, magyar átiratban Szomrak Khamszing) a legnépszerűbb thai bunyósok egyike. Amikor őt nézi az ember, olyan, mintha egy-egy villanásra visszazuhannánk az időben, mert előszeretettel használja a ringben a tekercsekről ránk maradt, ősi muay boran technikákat. Ugyanakkor 1996-ban olimpiai aranyérmert nyert ökölvívásban. Az elődöntőben a számunkra sem ismeretlen Pablo Chacónt (igen, ő vette el Kokótól a világbajnoki címet Budapesten) verte, a döntőben pedig a bolgár Szerafim Todorovot győzte le. Szóval nem Conor McGregor az első harcművész, aki ökölvívó szabályok szerint lép ringbe jól képzett ökölvívóval szemben. Ami Somrak Khamsingnak sikerült, a ketrecharc fenegyerekének is összejöhet.

 

 

A muay boran az Ong Bak című filmmel robbant be a köztudatba. Tony Jaanek köszönhetően kellően látványos, sokszor akrobatikus, ám végtelenül letisztult, hatékony harcművészetet ismerhetett meg a világ. Ráadásul a film rendesen rájátszott a romlatlan, ősi, misztikus tudás mítoszára. Persze az emberben mindig ott motoszkált a kisördög: működhet-e mindez élesben?

 

tony_jaa.jpg

 

Somrak Khamsing hihetetlen virtuozitással mozog a ringben. Lenyűgöző az a könnyedség, ahogyan kifolynak belőle a könyéktechnikák, és nem csupán a muay thai versenyeken megszokott ütések (00:19, 00:21, 00:32, 00:33, 01:08, 01:21, 01:26), hanem azok az elemek is, amik rendszeresen visszaköszönnek az akciófilmekben, de senki se hinné, hogy el lehet sütni éles küzdelemben (00:29, 00:37, 01:00, 01:16, 01:22, 01:50, 02:11, 02:49). És mégis…

 

ezgif_com-video-to-gif_1_1.gif

 

Persze a csillogó technika önmagában semmit sem ér, ha a versenyzőkből hiányzik a gyilkos ösztön, egy idő után unalmassá válik a bunyó. Somrak Khamsing viszont láthatóan szeret verekedni. Ez teszi végtelenül egyedivé a stílusát, illetve az folyékonyság, ahogy a tradicionális technikákból vált a nyugati ökölvívásra (00:40, 00:54, 01:10, 03:14), és vissza (00:45, 01:11, 01:38, 02:14, 02:23, 02:39, 03:09, 03:10, 03:13).

Nem kérdés, hogy miért akkora sztár odahaza. Ő szerezte Thaiföld első olimpiai aranyérmét ökölvívásban, odatéve a muay thait helyüket más versenyrendszerben is megálló küzdősportok közé. Remek állóharcos, akinek az eszköztárában ugyanúgy szerepel a látványos védekezés (00:41, 00:52, 02:39), mint a lerohanó támadás (00:26, 0:29, 01:11, 03:16), ha kell tartja a távolságot (01:04, 02:00), de otthon van a belharcban is (00:35, 02:49), nem idegenek tőle a földrevitelek (01:36, 01:53, 01:55, 01:56, 02:04, 02:34), és ha tiszta a célpont, a lába is elsül (01:18, 01:58, 02:36, 03:04). Igazából a kotrabokszban a legjobb (00:46, 00:52, 02:15, 02:20), ám bármikor benne van a pakliban, hogy padlóra küldi az ellenfelet (01:10, 01:26, 02:27). És persze leginkább azért szeretjük, mert sikeresen ötvözte az ősi muay boran technikákat a modern nyugati ökölvívással, megmutatva, hogy a bunyóban nem a tradíció vagy a modern edzésmódszer számít, hanem csak az, hogy az adott pillanatban, a velünk szemben álló ellenfélnek eladható-e amit az ember csinál, vagy sem.

 

ezgif_com-video-to-gif_3.gif

 

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

1 komment

MEKKORA NINJA EZ A KISLÁNY!

2017.08.21. 07:42 Napi Maflás

Régi tétel, hogy minden ninja titkos MacGyver – vagy MacGyver egy szupertitkos ninja: ez valójában mindegy – a lényeg, hogy a ninjutsu vonzódik a szokatlan megoldásokhoz. Ez nem csak a küzdelemre igaz, annál is inkább, mert a ninjutsu anyagában eredetileg nem szerepeltek harcművészeti technikák, csak a lopakodás, a „láthatatlanná válás”, az őrzött helyekre való észrevétlen bejutás, vagy, mint ebből az anyagból is kiderül, az onnan történő kijutás.

 

 

Persze el kell jutni odáig, hogy az ember kijuthasson, és a fenti videó a szabadulás első eleméhez ad ötletet. Igazából minden benne van: a helyzetelemzés, a kreatív problémamegoldás, és a hétköznapi tárgyak szokatlan módon történő felhasználása.

Nem azt mondom, hogy a fenti technika bárkin is segít: egyfelől remélem, egyetlen olvasóm se kerül hasonló helyzetbe, másfelől az is kérdéses, hogy melyik anyag fárad el előbb, illetve most értettem meg, hogy több oka is lehet annak, hogy az őrizetesektől miért veszik el gondosan a cipőfűzőjüket.

De ez a módszer remekül alkalmas a gondolkozás fejlesztésére, arra, hogy az adott problémát a rendelkezésre álló eszközökkel próbálja megoldani az ember, illetve az alapelvek gyakorlati alkalmazására.

 

kunoichi3.jpg

.

Persze ez még mindig csak a szabadulás első lépcsője. Még ki kell jutni onnan, ahova zárták az embert, kijátszani az őröket, és eljutni oda, ahol segítséget lehet kérni.

A ninjutsu a gyengék fegyvere. Egy olyan szemléletmód, ami nem a fizikai vagy technikai erőfölényre épít, hanem arra, hogy az ember maximálisan kiaknázza saját adottságait, képességeit és a környezet által kínált lehetőségeket. A ninjutsu nem a hírnév, a látványos győzelem, hanem a túlélés útja, és a mai anyag azt a szemléletmódot példázza, ami lehetővé teszi ezt.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára – ha pedig kipróbálnátok az edzéseinket, kattintsatok ide.

.

Szólj hozzá!

A SUFNIROMANTIKA

2017.08.16. 11:11 Napi Maflás

Tótisz András, a magyarországi SKI (Shotokan Karate International) megalapítója mondta egyszer: „a sikeres edzői munka 90%-ban azon múlik, hogy mennyire tudod fanatizálni a tanítványaidat.” Nem tudom, hogy a fenti tétel matematikailag mennyire pontos, de az biztos, hogy a megfelelő motiváció kulcskérdés a bunyóban.

 

 

Az ütős bunyó jellemzően nem a gazdagok sportja. Akkor se, ha egyes műfajokban a sztárok komoly pénzeket szakítanak. A jó versenyzők ugyanis nem a semmiből jönnek. Ehhez kell egy olyan – minél szélesebb közeg – amelyben a konfliktusokat gyakran nyers erővel rendezik, és emiatt a férfikép meghatározó eleme, hogy az ember ki tudjon állni magáért, ha kell. Erre nem csak azért van szükség, hogy nagy legyen a merítés, hanem a szakértő közönség is ebből a közegből jön. Ők azok, akiket nem lehet megetetni szórakoztatóipar által ügyesen felépített figurákkal, gagyi meccsekkel, mert tudják, hogy a bunyó nem arról szól, hogy ki milyen látványosan védekezik, és hány pontot gyűjt a menetek során.

 

giphy_1.gif

 

A szórakoztatóipar igyekszik a saját eszközeivel formálni a küzdősportokat. A nézettség maximalizálásának érdekében minden fogást bevetnek – és működik is a dolog. Csakhogy a bunyó nem hőseposz. Az egyéni teljesítmény mítoszának összeomlását pontosan rögzíti a Tűzszekerek című film. Azt ma már mindenki tudja, hogy a jó bunyósok nem a fán teremnek. De azért túlzás, hogy elemzőkkel, orvosokkal, kommunikációs szakemberekkel feltuningolt csapat dolgozik azon, hogy egy-egy mérkőzésen ki hogyan „oldja meg” az ellenfelet.

 

giphy.gif

 

A legfurább, hogy, amikor a szórakoztatóipar mítoszt gyárt, sokkal pontosabban érzi a küzdősport lényegét, mint amikor reális termékként akarja eladni a bunyót. Az első Rocky filmek pontosan megfogalmazzák, miről szól a boksz, honnan jönnek ezek a srácok. De mindig van egy olyan szegmense a világnak, hol ilyenek a körülmények. Muhammad Ali nemzedéke nem a luxuslakóparkokban nőtt fel, ahogy a muay thai aranykorának, az 1980-as, ’90-es évek nagy sztárjai sem.

 lethwei-boxing-camp-07.jpg

 

A lethwei (burmai boksz) ma azért van feljövőben, mert ezek a srácok tényleg így élnek és edzenek, ahogy az a belinkelt videó mutatja. Számukra kitörési lehetőség a bunyó. Ők az életmódjukból fakadóan kemények. Folyamatos küzdelemben választódnak ki a legjobbak. Itt nem óvják a versenyzőket, aki nem bírja, kihullik. Száz jelentkező van a helyére, és mindegyik győzni akar.

 

lethwei.jpg

 

Magyarországon ma adottak a feltételek ahhoz, hogy nemzetközi mércével is jónak számító, színvonalas mérkőzéseket láthassunk. Ehhez azonban el kell felejteni a sportdiplomáciai manővereket, a bajnoképítést, a pitiáner belharcokat, illetve azt a hozzáállást, hogy a legtöbben csak kivenni akarnak a bunyóból, anélkül, hogy komolyan beleraktak volna. Nem bajnokokra, médiaközvetítésre, és állami támogatásra van szükség, hanem kőkemény, őszinte meccsekre. A nagy sztárok, mint Gatti, Rambaa, Manhoef, Tun Tun Min, nem nyerték meg minden meccsüket. De nem is vonultak vissza egy-egy verség után, és a közönség tudta, hogy akár győznek, akár veszítenek, addig mennek előre, amíg ki nem dől a másik vagy ki nem dőlnek.

 

an-american-has-become-a-major-lethwei-star-in-myanmar-1441220106.jpeg

 

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

1 komment

Címkék: sportdiplomácia küzdősport ökölvívás csupaszöklös bunyó lethwei versenyzőnevelés szórakoztatóipar burmai box