Emlékszem, régén milyen áhítattal néztük az akkori mesterek gijén a fekete övet. A danfokozat elérhetetlennek tűnt, és az, hogy valakinek három, esetleg négy danja legyen…nos, az már a mesék világába tartozott. Úgy véltük, aki karatézik, az alapból legyőzhetetlen. Azután persze árnyaltabb lett a kép, egyre többen, egyre több dant szereztek, és kiderült, hogy a távol-keleti harcművészetek gyakorlása sem ruház fel senkit sem automatikusan a legyőzhetetlenség aurájával.

Persze, lassanként megértettük, hogy harcművészet és harcművészet között is van különbség, mint ahogyan azt is, hogy végső soron nem a stílus, hanem az ember számít. Megtanultunk különbséget tenni harcművészet és mozgásművészet között, és lassanként lekopott az egészről az a misztikum, ami miatt annakidején annyira ellenállhatatlannak találtuk a dolgot. Szegényebbek lettünk sok-sok legendával, és gazdagabbak néhány (esetenként fájdalmas) tapasztalattal. Minderre ki-ki a saját vérmérséklete alapján reagált: vagy abbahagyta az egészet, vagy a hatékonyság felé fordult, esetleg a harcművészetek szellemi oldalára fektette a hangsúlyt, vagy félévenként váltott irányzatot, remélve, hogy végre megtalálja azt a – csak a kiválasztottak által ismert – titkos tudást, ami miatt annakidején elkezdte tanulni az egészet.

Ma már egész más a helyzet, mint a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Akkor kiváltság számba ment, ha valaki valamilyen harcművészetet tanulhatott. Most szinte minden utcasarkon van valamilyen dojo, és csaknem lasszóval fogdossák az embereket. Bárki könnyedén talál magának olyan mestert, irányzatot, ami megfelel a harcművészetekről való elképzeléseinek. Ennek vannak előnyei, és hátrányai is – de nem hiszem, hogy kevesebb elkötelezett harcművész lenne, mint a kezdeti időkben.

Az éles konkurenciaharc egy téren biztosan nem hasznos, ez pedig az, hogy sok helyen jóval könnyebben adják ki a fokozatokat, mint korábban. Valahogy teret nyert az a felfogás, hogy a fokozat csupán egyfajta technikai színvonalat jelent – vagyis, ha valaki elsajátította a vizsgaanyagot, akkor megkapja a fokozatot is. Természetesen mindent lehet jól és rosszul tudni. A harcművészet viszont nem elméleti ismeretek halmaza. Valójában nem az a kérdés, hogy valaki tudja-e az egymást követő mozdulatokat, sőt az is mindegy, ki mennyire laza, vagy mozog látványosan. Lehet valaki gyors, fejbe rúghatja a másikat – akár pörgőssel is eltalálhatja tisztán –, ha a technikában nincs erő. Nem a szépség, hanem a hatékonyság számít, az, hogy a tudásunk küzdelemben elegendő-e a győzelemhez. És ha nem, akkor nem érdekes, hány katát, bunkait, milyen elvezetést, kombinációt ismerünk. Éles helyzetben ki kell bírni, amit kapunk, és lebontani az ellenfelet. Ez ennyire egyszerű. Másként fogalmazva: minden övfokozat a kocsmaajtóig érvényes.

A mai anyagot azért szeretem, mert itt még nem felejtették el, hogy a harcművészethez hozzátartozik a hatékonyság (02:35), a fájdalom (01:38) és a szenvedés (01:03, 01:26, 01:31, 01:45, 02:18, 02:20, 02:28). Ez a vizsga arról szól, hogy mindenki elérje a saját határait (01:58, 02:28, 02:50, 02:56), amiben egyszerre benne van az önismeret (03:18, 03:21, 03:32, 03:36, 03:39) és a fejlődés lehetősége. Hogy ez elegendő-e a győzelemhez vagy sem, azt mindig az adott helyzet dönti el. De akik átmentek ezen a darálón (02:13, 02:31, 03:08), azok pontosan tudni fogják, hogy mit tudnak, és azt is, hogy mi a küzdelem (01:52, 02:45, 03:04) – és ez a lényeg.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.