Ha azért akarsz harcművészetet vagy küzdősportot tanulni, hogy ha kell, meg tudd védeni magad, ezeket kerüld, hogy ne ess pofára:

(https://fineartamerica.com/featured/woman-practicing-tai-chi-at-sunset-outdoors-awen-fine-art-prints.html)

1. A technikák végrehajtásához nem kell erő

Külön bája a dolognak, hogy ezt legtöbbször topra gyúrt oktatók sulykolják 40 kilós nőknek és tizenéves ropiknak. Minden technikára (ütésre, ízületi manipulációra, egyensúlyelvételre, sőt a szemkinyomásra is) igaz, hogy csak akkor hatékony, ha a támadás erősebb, mint a célpont. Persze az is egy opció, hogy kidumálod magad a helyzetből, de ez nem mindig jön be.

2. Ezek a technikák nagyobb támadó ellen is megbízhatóan működnek

Van egy rossz hírem: a legtöbb bunyót a fizikai erőfölény dönti el. Az az igazság, hogy jelentős méretkülönbség esetén csak egy megfelelő célszerszám, a nagyon jó időzítés és a még nagyobb adag mázli segít.

3. Lassan gyakorlunk, mert így lehet leghatékonyabban elsajátítani a technikákat: éles helyzetben majd úgyis gyorsan reagálunk

Kétségtelen tény, hogy egy technika megértésében segít, ha az elején lassan gyakoroljuk. De azt a technikát, amit a dojóban nem tudsz gyors, erős, folyamatos támadások ellen megcsinálni, az életben se fogod eladni.

4. Nincs szükség különösebb fizikai alapokra

Lásd az első két pontot.

5. A küzdelemben a világmindenséget átfogó erő (csi/ki) alkalmazása teszi hatékonnyá a technikáinkat

Kétségtelen, hogy bizonyos meditációs technikák hatékonyabbá tehetik az embert, de ha egy mester a 21. században még mindig az ókori keleti világmagyarázattal próbál kábítani, két eset lehetséges: 1. szélhámos, 2. fogalma sincs arról, hogy valójában hogyan működik a teste, mitől hatékonyak a technikái. Döntsd el, akarsz-e tanulni tőle.

(Forrás: https://www.wallpaperup.com/75187/Goku_Dragonball_Z_anime.html)

6. Kitűnő egészségmegőrző mozgás és önvédelemre is alkalmas.

A mozgásművészet sajnos nem alkalmas önvédelemre. Ha bedőlsz ennek a dumának, nagyon ráfaraghatsz.

7. Ha elvégzed a pár hónapos tanfolyamunkat, nem kell félned

Legyünk realisták: az életben legtöbbször nem egy magából kivetkőzött óvódás csoport, vagy egy rövidlátó programozó fog neked esni. A legtöbb támadó élvezi a konfliktusokat, ami azt jelenti, hogy keresi ezeket a helyzeteket és készül rájuk, tehát gyúr és lejár bunyózni valahova. Nagy valószínűséggel olyan közegben nőtt fel, ahol legtöbbször a fizikai erőfölény döntötte el a vitákat, ami azt jelenti, hogy 12 éves korára jóval több ilyen tapasztalata van, mint tanfolyam célközönségének valaha lesz. Szerinted mennyire egyenlíti ki mindezt egy pár hónapos, önvédelmi képzés?

 (Forrás: https://www.fromthesquare.org/the-origins-of-the-womens-self-defense-movement/#.W5XwIlUzbIU)

8. Nem technikákat, hanem alapelveket tanítunk

Az alapelvek még senkit se húztak ki a csávából. Az az igazság, hogy az élesben eladható technikák köre viszonylag szűk. Az is igaz, hogy a több évtizede gyakorolt technikákból az emberben egy idő után lecsapódnak bizonyos alapelvek, de a küzdelmet a megfelelő erővel kivitelezett, rendesen beiskolázott ütések, rúgások, gáncsok, dobások, feszítések, és nem az alapelvek döntik el.

9. Ez egy 1000 éves, harctéri technikákból összerakott rendszer, ezért működik

Csak az mond ilyet, aki még nem gondolt bele, hogy mennyit változott 1000 év alatt a haditechnika – a páncélos birkózástól, a láncos buzogány forgatásán és az alabárdvíváson át az íjászatig vagy az elöltöltős lőfegyverekig. A 21. században élünk, viszonylag kicsi az esélye, hogy egy kétélű lándzsával támadjanak ránk. Arról nem is beszélve, hogy hiteles történelmi források csak a legritkább esetben támasztják alá az 1000 éves harcművészetek legendáját.

 (Forrás: https://www.historiajaponesa.com/la-llegada-de-las-armas-de-fuego-a-japon/)

10. Egy régen élt császár vagy más egzotikus uralkodó elit testőrségének vagy egy harcos csoport ősi kiképzési anyaga

Lásd a fenti pont utolsó mondatát.

11. Katonai közelharcra épül

Van egy rossz hírem: a modern harcászat elsődlegesen a fegyverekre épít – a különleges alakulatok pusztakezes technikái pedig nem az átlagos civilek fizikumára lettek kifejlesztve. Nézz tükörbe, és döntsd el, Rambo-e vagy.

(Forrás: https://steamcommunity.com/sharedfiles/filedetails/?l=dutch&id=1307510230)

12. Az edzéseken nem használunk kesztyűt, mert az utcán se lesz rajtunk kesztyű

Aki képes leírni ezt a méretes baromságot, valószínűleg nem tudja, hogy a csupaszöklös meccsekre is kesztyűben készülnek a versenyzők. A kesztyű segít elkerülni a komolyabb sérüléseket, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy komolyabb találatokat is beszedjen az ember. A titkos technikák mítoszának kora lejárt. Az a szomorú igazság, hogy kesztyűzés nélkül ma már szinte lehetetlen megfelelő küzdelmi rutinra szert tenni. Nem növeli az esélyeidet, ha éles helyzetben fognak először őszintén pofán verni.

(Forrás: http://fightland.vice.com/es_mx/blog/un-estadunidense-se-ha-convertido-en-una-gran-estrella-del-lethwei-en-myanmar)

13. Valamilyen nagy sajtóvisszhangot kapó esemény esetén – bántalmazás, nemi erőszak, gyilkosság, stb – tolja magát az arcodba az adott stílus reklámja, azt ígérve, hogy az ő tanfolyamukat elvégezve biztonságban leszel

Aki más nyomorúságát használja fel arra, hogy rájátsszon a félelmeidre és növelje a publicitását, a tanítványait is ugyanilyen gátlástalanul fogja kihasználni.   

14. Vedd meg az általunk kifejlesztett önvédelmi eszközöket

Túl azon, hogy a fegyvernek nem minősülő önvédelmi eszközök hatékonyságát az év jelentős részében blokkolja a felsőruházat, semmi szükséged spéci kütyükre. Rengeteg – a környezetedben lévő – hétköznapi tárgy használható önvédelemre.

 (Forrás: http://minisempai.blogspot.com/2017/05/yawara-origen-del-moderno-kubotan.html)

Amióta szteroidok berobbantak a bunyóba, erősen megkopott a titkos harcművészeti technikák mítosza. A száz kiló fölötti, robbanékony izomtömeget nehéz testmechanikával semlegesíteni. A legtöbb ember előtt két út áll: vagy rácuppan a kémiai segédanyagokra, vagy nyit az eszközös küzdelem felé, hogy kiegyenlítse a tömegéből és izomerejéből fakadó hátrányokat.

Az én fiatal koromban a nuncsaku volt a ropik titkos fegyvere, ma inkább a kés és a vipera a menő. Mindkettő precíziós fegyver, aminek hatékonyságát rengeteg tényező ronthatja az ellenfél testén rengő hájtól, a téli ruházatig, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy stresszhelyzetben mennyire képes valaki milliméterre pontosan végrehajtani egy adott technikát. Ahhoz, hogy pl. a viperával eredményesen támadható célpontokat – ujjak, csukló, könyék, térd, boka, halánték, szem, nyak – a ránk robbanó ellenfélen 100%-os biztonsággal eltaláljuk, rengeteget kell gyakorolni. (Nem, nem annyit, mint gondolod: annál sokkal többet.)

Értem én, hogy az embernek biztonságérzetet ad, ha kés vagy vipera van nála, de ha valaki eszközhöz nyúl, akkor minimum a testi épsége, de az is lehet, hogy az élete a tét – és nagyon fájdalmas tud lenni éles helyzetben, ha valaki nem uralja az eszközt, amit használ.

A Dog Brothers kilépett az eszközös küzdőstílusok komfortzónájából. Ráadásul ezek a srácok megfelelő tömeggel rendelkező, jól képzett, full contact bunyósok, akik a meglévő pusztakezes alapjaikra építik rá a fegyvereket. Bár minimális védőfelszerelést használnak, látni lehet, hogy az eszközös találatoknak nincs feltétlenül stophatása – és persze a küzdelmek sem úgy néznek ki, ahogy azt az ember pl. egy kali/escrima edzés alapján képzelné.

Ezekben a bunyókban sok minden előkerül: egy bot (00:33), két bot (01:53), kés (00:35), nuncsaku (01:23), lánc (01:43, 01:48, 02:06), hosszú bot (01:58), machete (00:39). Van, hogy különböző fegyvereket mérnek össze (01:23, 01:24), és van, hogy több támadóval szemben kellene életben maradni. Az utóbbi késharcban nem sok eséllyel kecsegtet (01:17, 01:19). A késharcban rendszerint mindkét fél halálos sebeket kap (00:49, 00:50). Nagyon ritka a tiszta megoldás (00:41, 00:45, 01:26), és ezekben az esetekben a szerencse legalább annyira számít, mint a sokéves gyakorlás réven megszerzett szaktudás.

Már írtam, hogy az eszközös találatok nem minden esetben állítják meg az ellenfelet (02:57, 03:13, 03:22, 03:25, 03:29). A fegyveres küzdelmek nemegyszer puszta kézzel folytatódnak (00:58, 01:01, 01:30, 03:01, 03:03, 03:11, 03:17), és viszonylag gyakran a földön dőlnek el (01:11, 01:39, 02:39, 02:44, 02:46, 02:48, 03:21, 03:27, 03:28). Persze ha több támadó van, egészen nem annyira jó ötlet gyurmázni.

Nem arról van szó, hogy ne lenne érdemes eszközös küzdelmet gyakorolni, de nem feltétlenül az működik elsődlegesen, amit sok helyen tanítanak. Tegyük hozzá: időnként bejönnek az edzőtermi skillek (01:15, 01:55, 02:03, 02:27, 02:31), viszont vannak meglepő tapasztalatok (01:01, 01:06, 02:34). Például az, hogy egy pasi csajon próbál eladni egy hererúgást (01:35).

A sérülések persze elkerülhetetlenek ebben a műfajban (01:04, 03:37), de ahhoz képest, hogy csak a maradandó roncsolásokat kivédő védőfelszerelést használnak (sisak, kesztyű, gyakorlókés), egyáltalán nem olyan az eszközös küzdelem képe, mint ahogy azt az övükön késsel, viperával pompázó srácok elképzelik.

Az erő és a tömeg itt is döntő, és ahhoz, hogy a fegyver nagy biztonsággal kiegyenlítse az ellenfél fizikai fölényéből fakadó hátrányokat, legalább annyi munkát kell beletenni, ami már egy pusztakezes rendszer elsajátítása esetén is komoly esélyt jelent az utcai bunyóban.

Mi nevel jobb bunyósokat, a kesztyűs vagy a csupaszöklös küzdelem? Örök vita. Az egyik oldal azt mondja, hogy a kesztyűs bunyó sokkal csillogóbb, látványosabb, eladhatóbb, és azok, akik kesztyűs küzdelemre gyúrnak, jóval technikásabbak, mint a csupasz öklös versenyzők. Akik kesztyűben dolgoznak, ritkábban sérülnek, azaz többet gyakorolnak, ami több éles helyzetet jelent, és mindenképpen nagyobb rutint jelent. A másik oldal szerint a kesztyű tompítja a realitást.

A kesztyűs és csupaszöklös bunyósok időről-időre összemérik tudásukat. Hol kesztyűben, hol csupasz kézzel. A tapasztalat azt mutatja, hogy mindenki a saját szabályrendszerében eredményes. Ha megnézzük a belinkelt videót, láthatjuk, hogy a ruganyos lábmunka és a könnyedén kidobált első kéz (00:01, 01:20, 01:48, 02:11, 03:01, 06:04) nem sokat ér, viszont keményen megbosszulja magát, amikor valaki beragad az ellenfél támadásába (01:01, 04:44, 05:01, 05:15, 06:28) – ami kesztyűben könnyebben túlélhető. Azok a látványos elmozgások (02:04, 03:08, 03:32, 03:35, 03:57, 04:13), amelyek a kesztyűs bunyó egyik tagadhatatlan vonzerejét jelentik, itt gyakran eredményeznek olyan helyzetet, ami az utcán végzetes lehet (02:48, 03:10, 03:38, 04:25, 05:01, 05:52, 06:19, 06:50).

Persze, amikor megfordítjuk a dolgot, és megnézzük, hogyan vitézkednek a csupaszöklös szorító sztárjai kesztyűben, visszájára fordul a kép.

Pedig a két világ nem áll annyira távol egymástól, hiszen a csupaszöklös bunyóra készülők edzéseiben is jelentős szerepet kap a kesztyűzés, mert senkinek se jó, ha a versenyzők sérülten lépnek szorítóba. Ennek ellenére a ringben máshol vannak a hangsúlyok.

A csupaszöklös bunyóban kiemelt szerepet játszik az állóképesség, és azok a fiúk, akik ezt a műfajt választották, elképesztő mennyiségű és erejű ütést képesek lábon kihordani egy-egy összecsapás során. Viszont ha megnézzük a fejüket, látszik, hogy rendesen össze van törve. Ez nem csoda, hiszen a csupaszöklös bunyóhoz fegyverré edzett kézre van szükség. Az, aki egész életében kesztyűben dolgozik, szilánkosra töri a kezét, hogyha puszta kézzel üt, míg a csupaszöklös harcosok ütése tiszta találat esetén sokszor eltöri a csontot. A kesztyűs küzdelem kétségkívül közelebb áll a nyugati sport eszményéhez, míg a csupaszöklös irányzatok jobban felkészítenek az utcai önvédelemre.

Bár csupaszöklös bunyó hagyományosan népszerű az Egyesült Királyságban, és az utóbbi időben rendesen hasít az Egyesült Államokban is, a műfaj királya kétségkívül a lethwei, ahol a műfaj legnagyobb sztárjai mérkőznek egymással. Már elmúltak azok az idők, amikor azért néztünk meg egy-egy csupaszöklös összecsapást, hogy lássuk, milyen amikor védőfelszerelés nélkül vívnak full contact meccseket. Ma már végtelenül színvonalas, kiérlelt összecsapásokat láthatunk, és ha rááll az ember szeme, határozottan élvezni lehet a csupaszöklös mérkőzések technikai finomságait.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

A női önvédelem ingoványos terep. A legtöbb, magát női önvédelemként hirdető tanfolyam extrém helyzetekre kínál extrém megoldásokat. Önbizalom erősítő tréningnek persze nem rossz – ha az ember lánya azt hiszi, hogy egy viszonylag vad helyzetet is képes kezelni, talán határozottabban lép fel a hétköznapokban –, de ezek a kurzusok csak a legritkább esetben kínálnak megoldásokat azokra a problémákra, amelyekkel a nők nap mint nap szembesülnek. Pedig ezek is megoldhatók, sőt...

 (Forrás: https://www.the-pool.com/archive/news-views/latest-news/2015/15/new-video-encourages-women-to-report-sexual-harassment-on-public-transport)

„Megint jó nagy tömeg volt a 16-oson. Egyszer csak valami a fenekembe nyomódik. Jó, mondom magamban, ernyő. De azután egyszerre több helyen ért a fenekemhez. Á, mondom magamban, ujjak. Lenyúltam, megragadtam a pasi kezét, fölemeltem a magasba, és jó hangosan elkiáltottam magam:

– Ez a kéz tapogatja a seggemet!”

1985, Budapest. A #metoo-kampány lehetősége még a legvadabb sci-fi szerzők fejében se fordult meg. Döbbenten hallgattuk amerikai-magyar barátnőnket, aki vidáman mesélte a sztorit.

– És mi lett azután? – kérdezte valaki.

– Mi lett volna? A pasi paprikavörös lett, és alig várta a következő megállót, hogy eltűnhessen.

 (Forrás: http://www.telegraph.co.uk/women/life/transport-for-london-launches-hard-hitting-sexual-harrassment-campaign/)

Azért szeretem ezt a történetet, mert hétköznapi helyzet, és nem egy „Mit csinálj, ha három, késsel-pisztollyal-láncfűrésszel felfegyverzett tápszerhuszár támad rád a sikátorban” típusú szituáció.

Az esetek 99,9%-ában ugyanis ilyen jellegű rámozdulásokkal találkozik az ember lánya. Vagy még ezzel se „csak” jópofa beszólásokkal, rámenősebb udvarlással, levakarhatatlan pasikkal. Az se öröm, ha valaki – egyedüli nőként a csapatban – a sikamlósabb munkahelyi/iskolai ugratások állandó céltáblája lesz.

A barátnőnk sztorijából számos tanulság levonható.

1. Nem vagy köteles eltűrni, hogy zaklassanak.

2. Ragadd magadhoz a kezdeményezést.

3. Tedd egyértelművé, mi történt.

4. Ne szégyelld magad – szégyellje magát a zaklató. Te nem tettél semmi szégyenleteset.

5. Tedd céltáblává a zaklatót – és ez lehetőleg ne egy „Ne fogdosson, kérem!” jellegű felkiáltás legyen, mert simán leugatnak.

6. Teremts szokatlan helyzetet, ami felkelti a körülötted állók figyelmét, és amire kénytelenek reagálni.

7. Formálj csoportot, hogy egységesen lépjetek fel a zaklatóval szemben. Állítsd magad mellé a többieket.

8. Tedd egyértelművé, hogy a zaklató cselekedete nem sorolható a normális viselkedési formák közé, és az is, hogy teljesen normális, ha nem vagy köteles eltűrni, hogy veled bárki így viselkedjen.

9. Az első pillanatban reagálj, mielőtt a zaklató magabiztossá válik. Fordíts meg a helyzetet, amíg a zaklató még nem érzi nyeregben magát, és nem érzi úgy, hogy megengedhető, amit tesz.

10. Ott helyben rendezd le a dolgot.  

 (Forrás: https://www.sayutin.ru/veselo/kreativnaja-obuv.html)

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

Vannak találkozók, amiknek nem akkor és ott kellett volna összejönniük. A holnapi meccs is ilyen lesz. Rigondeaux a profi ökölvívás egyik legnagyobb alakja lehetett volna, ha korábban dobbant. Most viszont fogy az ideje, és kapkod. Kár.

Miközben vitathatatlan, hogy Lomachenko napjaink ökölvívásának egyik legkiemelkedőbb figurája, aki döbbenetes fölénnyel uralja súlycsoportját, Rigondeaux más kategória. Ilyen istenáldotta zsenivel ritkán találkozik az ember. De ahhoz már öreg, hogy két súlycsoporttal feljebb öklözzön, és az ütőereje is kevés ahhoz, hogy megállítsa az ukránt, akinek azért sokkal komolyabb tapasztalata is van a profi világban. Ha megnézzük a holnapi meccsre való felkészüléséről készült mostani videókat, látni lehet, hogy a kubai sokat vesztett abból a ruganyosságból, ami a védjegye.

A mai anyagot azoknak ajánlom, akik szeretnének pár ötletet ahhoz, hogy feldobják az edzéseiket. Nem arról van szó, hogy ne gyakorolnánk hasonlóan a védekezést (00:52), de mégis más, amikor egy klasszis mutatja be ezt a gyakorlatot. Sokaknak a szédülésig nyomatott gurulás (01:10) vagy forgás (01:22) után végzett ütéskombinációk (01:17) se jelentenek újdonságot, de ez a dinamika és egyensúly azért nem mindennapos. A gumilabda már gróf Szemere Miklós idejében is szerepelt az ökölvívó edzők eszköztárában, de ilyen elképesztő szinten még sose láttam ezt a gyakorlatot (01:29). És persze nem árt belepillantani, milyen edzésmódszerekre épül Rigondeaux legendás lábmunkája (02:04, 02:16, 02:22).

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

A küzdősportok kettős szorításban vergődnek. Egyfelől szeretnék minél jobban imitálni az éles bunyót, azaz olyan körülményeket teremteni, ami a lehető legjobban hasonlít az élet-halál harcra, másfelől arra törekednek, hogy megóvják a versenyzőket a komoly sérülésektől.

Ebből fakadóan minden küzdősport – még a legsokoldalúbbnak kikiáltott is – a küzdelem egy-egy meghatározott szegmensére fekteti a hangsúlyt. A versenyszabályok meghatározzák, hogy milyen módon lehet a legeredményesebben elérni az adott rendszerben a győzelmet, és előbb-utóbb mindenki ezt az utat fogja követni. A küzdősportok pont azért ennyire sokfélék, mert mindegyik mást tart alapvetőnek, egy idő után pedig óhatatlanul felmerül, hogy mi történne, ha valaki, valamilyen, az adott szabályrendszer által tiltott technikát alkalmazna.

Mi lenne, ha nem csak az ütéseket, hanem a rúgásokat is engedélyeznék, ha teljes erővel bevinnék a találatokat, ha nem csak ütni-rúgni, hanem dobni is lehetne, mi lenne, ha engedélyeznék a fölharcot, ha nem félmeztelenül, hanem ruhában küzdenének, vagy épp ellenkezőleg: mi történne, ha levennék a git, stb?

A realitás iránti igény időről-időre új sportágakat teremt, amelyek ha kellőképpen látványosak, elég szép karriert futhatnak be. Napjaink hívószava a csupaszöklös bunyó, ami – sokak számára meglepő módon – egyre népszerűbb. Nem csak a nyugati – a hagyományos ír öklözés, illetve az amerikai gettóbunyó –, hanem az egyesek által burmai boksznak nevezett lethwei is.

Pedig a Mianmarban (korábbi nevén Burma) kifejlesztett küzdősport kezdetben nem sokat ígért. Bár a muay thai-jal ellentétben megengedték a fejelést és elhagyták a kesztyűt, az első időkben amolyan falusi kocsmabunyókra emlékeztettek az összecsapások.

Mostanra megváltozott a kép. Aki rákeres a lethweire, kimondottan színvonalas, technikás mérkőzéseket talál. Ezek a meccsek nem olyan pörgősek, mint a muay thai aranykorának leghíresebb összecsapásai – azért a csupasz öklös versenyszabály miatt óvatosabbak a versenyzők –, de ha nekilendülnek az ellenfelek, dinamikus ütésváltásokat lehet látni.

Mára a támadások is sokkal pontosabbakká, okosabban felépítettebbé váltak, és nagyon magas szintű lett a védekezés is. Ezzel együtt a lethweiben még mindig az állóképesség a döntő – az ember tátott szájjal találgatja, hogy miből vannak ezek a vasemberek – más a felébe belepusztulna azokba a találatokba, amiket ezek lábon kihordanak. Az első lethwei cikkeim alatt egy kolléga azt írta, hogy ezek ebben a szabályrendszerben a versenyzők legfeljebb 4-5 meccset bírhatnak ki életük során. A lethwei szupersztárjai viszont évek óra nyomják folyamatosan. Itt nemcsak az erő, a technikai tudás, hanem gyors regenerálódási készség, és a két küzdőfél szelleme, kitartása is mérkőzik egymással.

A lethwei népszerűségén az is lendített, hogy a muay boran harcosok mellett viszonylag sok nyugati versenyző is a kötelek közé lépett, és mára pedig olyan sztárjai vannak, mint a mai anyagban belinkelt Dave Leduc, aki nem csupán remek harcos, de szerethető karakter. A kemény pofonok mellett (00:26, 00:32, 00:36, 00:39, 00:57, 01:02, 01:28, 01:48, 01:51, 02:43) mindig hajlandó egy kis show műsorra (02:59, 03:02), és nem csak a meccs körítéseként, hanem a ringben is (02:30).

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

A harcművészetek mai helyzete nem csupán a társadalmi változásokra és a technikák elavulásából fakadó következményekre vezethető vissza (ezeket az első két részben elemeztem). Kérdés, hogy mekkora a mi felelősségünk, illetve a hagyományos harcművészetek szellemiségének szerepe abban, hogy ma milyen a harcművészetek helyzete, társadalmi súlya, megítélése. Előrebocsátom: nagyon nagy.

Azzal, hogy eltoltuk a harcművészeteket a küzdősportok irányába, életmód, életérzés és mítosz helyett életpályát/szakmát akarunk az emberek kezébe adni, ami sok szempontból jó, de nem fog tömegeket vonzani. A sportversenyek egyfajta lovagi párviadalokra készítenek fel, ami idegen a harcművészettől. Kétségkívül tény, hogy amit a versenyző tud, azt nagyon nagy biztonsággal tudja, de azzal, hogy a versenyzést állítjuk fókuszba, pont azokat a technikákat nem fejlesztjük készségszintre, amelyek esélyt adhatnak a gyengébbnek az erősebbel szemben. Ez az egyik fele.

A másik, hogy amikor harcművészetet kezdtünk tanulni, úgy gondoltuk, a harcművészet egyfajta morális tartást ad. Ma, amikor tele van az ország 6-7-8 danos mesterekkel és az általuk nevelt tanítványokkal, akiknek ők adtak diplomát, felmerül a kérdés: hová lett az a sok, csillogó szemű fiatal, aki azért kezdett harcművészetet tanulni a ’70-es, ’80-as években, hogy jobb ember legyen? Mennyit tudtunk elérni és átadni azokból az értékekből, amit (akkori) hitünk szerint a harcművészetek képviselnek?

Persze kétségtelen tény, hogy mérni csak a fizikai és technikai készségeket lehet, azt a bizonyos erkölcsi többletet – ami állítólag a harcművészetek hozadéka – nem. Senki se lesz jobb ember pusztán attól, hogy harcművészetet gyakorol. Az lesz jobb ember, aki azért gyakorol harcművészetet, hogy jobb ember legyen, és nap mint nap dolgozik azon, hogy elérje a kitűzött célt. Ahogy Funakoshi mondta: „Nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.” Csakhogy a harcművészetekből mostanra kikopott a tökéletességre való folyamatos törekvés.

Nem mutogathatunk másra. A mi felelősségünk, hogy ma ennyi a fekete öv értéke. A rang annyit ér, amennyit az ember. Mi adtuk ki az egyre gyengébb vizsgateljesítményekre a rangokat, és mi mentünk bele abba a játékba, hogy azt méregetjük, kinek hosszabb a danlistája. Eljutottunk oda, hogy sokan azt hiszik, az a harcművész, akire valamelyik szervezet pecsétet ütött. De, ahogy azt a könyvemben is írtam: minden rangfokozat a kocsmaajtóig tart. Ezért tartják ma többre a szteroiddal felpumpált bunyósokat a harcművészeknél.

A legkínosabb, hogy mindez a harcművészetek szellemiségéből fakad. A hagyományos harcművészetek ugyanis minden militarista jellegük ellenére sem katonai-, hanem pedagógiai rendszerek, amelynek elsődleges célja az egyén szocializálása a fennálló rendszerbe. A távol-keleti társadalmakban viszont az engedelmesség és a lojalitás a legfontosabb erény – ami a legkiválóbb teljesítményt is felülírja[i]. A harcművészetek mai megítélésén az pontosan látszik, hogy ez hova vezet.

E percben attól várjuk a harcművészetek feltámadását, hogy a küzdősport oktatás farvizén sikerült becsempészni a tananyagba az olimpiai sporttá vált harcművészeteket. Ennek az az oka, hogy a testnevelés oktatás összeforrt a versenyzéssel – bár a testnevelés túlmutat ezen. Többféle gyerek van: aki versenyző alkat, azt versenyeztetni kell, de aki nem az, azt másként kell motiválni.

Ráadásul megint rossz az időzítésünk. Igaz, hogy 1964-ben komoly rangot jelentett, hogy a judo olimpiai sportág lett, mára viszont rengeteget romlott az olimpiai mozgalom renoméja. Az újkori olimpia leszálló ágban van, úgyhogy nem az a megoldás, hogy egy-egy sportágat megpróbálunk beleszuszakolni a döglődő olimpiai mozgalomba, mint ahogy az se fogja megoldani az utánpótlás nevelést, hogy beerőltetjük az iskolai tananyagba a küzdősportokat.

A harcművészeteknek, küzdősportoknak helye van az iskolai oktatásban, de ehhez összhangba kell hozni azokat a modern nyugati iskolarendszer oktatási-, nevelési céljaival, módszertanával, és tananyagával, hogy a harcművészet ne egy kipipálandó modul legyen, hanem olyan tantárgy, ami segíti a diákokat a tanulásban, és abban, hogy megtalálják önmagukat. Ugyanolyan biztos kézzel kell hozzányúlni, ahogy a japánok tették bő száz évvel ezelőtt, integrálni a saját kultúránkba, és a célt nem szem elől tévesztve megteremteni a nyugati és távolt-keleti kultúra használható ötvözetét.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.

[i] Ahogy a japán közmondás tartja: A kiálló szöget be kell verni. Ha valakit bővebben érdekel a téma, olvassa el Ferber Katalin: A siker ára című könyvét.