A shuai jiao kínai harcművészet, pontosabban kínai birkózás. Ez a név ugyanúgy több stílust foglal magában, mint a jujutsu vagy a karate.

Ahogy a felvételen is látszik, shuai jiao a hagyományos judóval rokon. A kínaiak szerint a shuai jiao komoly hatást gyakorolt a japán harcművészetekre – elsősorban a Judóra és az Aikidóra –, a japánok tagadják a dolgot. Mindkét elmélet mellett szólnak érvek és ellenérvek. Az embernek két keze és két lába van, vagyis az egyes harcművészeti irányzatok technikái között akkor is lehetnek átfedések, ha azok egymástól teljesen függetlenül fejlődtek. Ugyanakkor az is igaz, hogy Kína és Japán elég szoros kapcsolatban állt egymással történelme során. Mindenesetre Wang Wenyong mester bemutatóján jól látszik, hogy a birkózók a judo gire emlékeztető, övvel összefogott kabátot hordanak (00:20), és a technikák is hasonló elvekre épülnek (00:18).

A shuai jiao elsődlegesen a gyorsaságra és alkalmazkodóképességre épít. Igyekszik kitérni a támadás elől, és a másik erejét, lendületét felhasználva a földre vinni az ellenfelet. Nem bonyolódik hosszas küzdelembe, főleg nem földharcba – ez az utcán, több ellenfél ellen nem jó ötlet. A dobásokat ütésekkel, rúgásokkal, blokkokkal kombinálja. Egyaránt használja a kezet, lábat (00:18, 00:42), könyököt, fejet, vállat, csípőt. A shuai jiao Kínában mind a mai napig a hadsereg és a különleges erők kiképzésének része.

Bár a mai anyag kifejezetten a stílus technikai alapelveit illusztrálja, a shuai jiaoban az erőnléti tréning és a küzdelem kiemelt szerepet kap. Ezekre még visszatérünk a későbbiekben.