Eltalpalok az első fizetős telefonfülkéig. Jó sokáig tart, mire találok egyet. Kártyás. Még megvan a tavaly vett kártyám. Kicsit parázok, mi van, ha nem jó a telefon, de szerencsére kicseng. Barna szinte azonnal felveszi.

– Halló?

– Én vagyok az.

Nem válaszol azonnal, eltart egy ideig, amíg összerakja magában a dolgot.

– Geri? – kérdezi végül fojtott hangon.

– Én vagyok.

Hallgatunk.

– Örülök, hogy hallom a hangod, haver – mondja végül.

Megrohannak az emlékek. Aztán a telefon kijelzőjére pillantok: vészesen fogy a kártyán lévő pénz.

– Gyere fel a netre. Bejelentkeztem – mondom végül. Ezúttal elmarad a nagy ömlengés. – Most utcáról hívlak. Kb. öt perc, mire gépközelben leszek.

– Oké.

Megszakítom a vonalat. Nem tudok elvonatkoztatni attól, milyen távoli lett Barna hangja. Nem csak fizikailag szakadtunk el egymástól. És mégis, egyedül rá számíthatok. Elképzelem a kórteremben, a rehabilitáción. Bevillan az a végzetes pillanat, amikor rázuhant a ló. Összeszorul a gyomrom. Neki vajon hányszor jut eszébe naponta?

Kirázom fejemből a gondolatokat. Most nincs erre idő. Mire újra letelepszem a gép elé, már rendszereztem magamban a teendőket. A csetszoba ablaka narancssárgán villog. Barna bejelentkezett.

– Mi van? – kérdezi.

Néhány mondatban ismertetem a legutóbbi fejleményeket. A környezetvédelmi konferenciát. Azt, hogy mit láttam, illetve, hogy mit nem.

– Üdv a fedélzetem – mondja. – És ez miért olyan nagy szám? – kérdez vissza.

Nem magyarázom meg.

– Be tudsz menni az Alapítvány adatbázisába? – kérdezem.

Egy szmájlit küld feleletképpen. Azután kifejti:

– Szabadon választott házi feladatot kaptunk – írja. – Én úgy döntöttem, körülnézek kicsit a volt iskolám központi gépében. Hát, találtam pár izgalmas dolgot, haver…

– Le tudnád tölteni a végzősök tablóképeit? – vágok közbe.

– Nem csak a tablóképeket. Pont ezt magyarázom…

– Egyelőre elég lesz az is – szakítom félbe ismét. – Mikor tudod átküldeni?

– Vedd úgy, hogy már ott is van – feleli kicsit sértetten. – Hova nyomjam?

Csinálok egy új postafiókot, és megadom neki a címet.

– Kösz. Még kereslek.

Kiszállok. Tudom, bunkó vagyok, de most semmi kedvem jópofizni. Azt akarom, hogy minél előbb küldje át az anyagot. Látni akarom, jó-e a teóriám. Ha igen, a kirakós minden eleme a helyére kerül. Küldetés teljesítve.

Felállok, és visszamegyek a szállodába. Útközben azon gondolkozom, mi van, ha helyesnek bizonyul az elméletem. Meg azon, hogy milyen furcsa flikkeket produkál néha az élet. Egyáltalán nem akartam eljönni Pestre, és mégis, amikor már teljesen letettem arról, hogy megoldjam a feladványt, talán mégis összejön a dolog. Sose voltam ilyen közel a sikerhez, mégsem érzek elégtételt. Minél tisztábban látom a célt, annál inkább összeszorul a gyomrom.

*

– Te meg hova a faszba tűntél? – mordul rám Stefi, amikor belépek a szobánkba.

Itt vannak valamennyien. Négy vádló szempár mered rám. Szuper.

– Eszembe jutott valami – válaszolom. – Jelzem, nem értem, miért vagy kiakadva. Ti is felszívódtatok. Vagy lemaradtam valamiről?

Egymásra néznek. Ezek szerint nem. Úgy döntök, átveszem az irányítást. Semmi kedvem hagyni, hogy a padlóba döngöljenek.

– Amúgy odaszóltam, csak nem vetted fel – fordulok Markóhoz.

– Te se – feleli.

Előkapom a mobilom. Egy nem fogadott hívás. Vállat vonok.

– Biztos a metrón voltam – mondom. – Akkor 1:1.

Láthatóan megzavarodnak. Gondolom, egész idáig fűtötték egymás agyát, hogy jól kiosztanak, amiért görény módon leléceltem. Viszont láthatóan nem tervezték be, hogy nem húzom be a nyakam, amikor lecsesznek. Hozzászoktak, hogy mindenre rábólintok az utóbbi időben.

(Folyt. köv.)