A harcművészet etikettje nemigen hagy teret az egyéni kezdeményezés vagy vélemény számára. Persze mondhatjuk, hogy a harcművészet nem játék, a fegyelem a balesetek megelőzésére szolgál, de pontosan tudjuk, hogy ez csak részben igaz. A szigorú alá-fölérendeltségi viszonyok, a hagyományos edzések koreográfiája a középkort idézik, ahol a feljebbvaló élet-halál ura volt, és a hatalmának minden pillanatban megadták a látható tiszteletet.

De nem csak erről volt szó. A szamurájok korában a harcművészetekben szerzett jártasság nem csupán a személyiség épülését szolgálta. Egy hatékony iskolában tanult technikák sokszor az életet jelentették. A mester iránt tisztelet és hála ebben az esetben más dimenziót kapott, mint manapság. Amikor a kezdő belép a dojóba, teljesen idegen világba csöppen. A mester tekintélyét évszázadok során kicsiszolt rendszer biztosítja.

Mester és tanítvány

A tanítványnak persze fogalma sincs arról, hogy mit akar, amikor harcművészetet kezd tanulni. Legfeljebb a külsőségek, esetleg a harcművészetekhez társuló képzetek tetszenek neki. Ráadásul a legtöbb ember titkon a filmipar által gondosan megformált bölcs, öreg, keleti mestert várja, ami csak nagyon keveseknek jön össze az életben. Ehelyett rendszerint versenyedzőt vagy önjelölt gurut kap, meg egy kis távol-keleti szemlélettel fűszerezett nyugati hozzáállást, ami nagyon távol van a harcművészetekről szőtt elképzeléseitől.

Tegyük hozzá: maga a mester sincs könnyű helyzetben, ugyanis tudja, hogy mindenkinek legfeljebb önmagát taníthatja meg.

Harcművészet és egzisztencia

A mester-tanítvány kapcsolat a legtöbbször üzleti viszony. Igaz, ezen a téren meglehetősen sokszínűek a harcművészetek. Fizethetünk a technikákért – ami egyébként a legtisztább módja a dolognak. Fizethetünk a rangokért, vagyis azért, hogy egy személy vagy szervezet hitelesítse a tudásunkat. Fizethetünk ruháért, kiegészítőért, eszközökért, szakanyagokért, tanfolyamokért, és ezer más apróságért, amiből ki-ki saját tehetsége szerint profitálhat.

A harcművészetek többsége verseny centrikus vagy szolgáltatás alapú vagy a feudális mintákat követve építkezik – esetleg a fenti elemek valamilyen arányú ötvözete. A hiteles múlttal rendelkező harcművészetek forrásából meríteni drága mulatság, ami beindított egy spirált a harcművészeti életben: a mester számára létkérdés, hogy a lehető leghatékonyabban csapolja meg tanítványai pénztárcáját, mert csak így képes kitermelni a saját fejlődéséhez szükséges összeget. Az ilyen piramisjáték-szerű felépítésnek megvannak a maga előnyei a szervezetépítésben, de a rendszer logikájából fakadóan a harcművészet lényeges oldalát sorvasztja el.

Mester és tanítvány (folytatás)

Bár a hatékonyság a harcművészet alapja, ha valaki nem profi bunyós, kommandós vagy pénzbehajtó, elsődlegesen nem a gyakorlati alkalmazás miatt jár edzésre. A hagyományos harcművészet az iskolai oktatásba szervesen illeszkedő pedagógiai rendszer volt. Ez mára már tökéletesen kikopott a harcművészetből, bár a nyomelemei viszonylag sok rendszerben felismerhetőek, ami megtévesztheti a felületes szemlélőt.

A jó mester nem szolgai módon adja át saját stílusát. A tanítás ott kezdődik, amikor valaki tudja, hogy mit, milyen módon és eszközökkel, kiknek akar megtanítani. Szerencsés, ha a mester nem haszonállatnak vagy alattvalónak, hanem partnernek tekinti a tanítványt, hiszen az oktatás során a tanár is rengeteget tanul. Ráadásul a tanítvány sikere a mester egzisztenciáját erősíti.

A tanítvány nem csak megfogni, elengedni is tudni kell. Ha mester felismeri a saját korlátait, és szabad kezet ad a tanítványoknak azokon a területeken, ahol már jobbak, mint ő, a közös cél érdekében kialakulhat az egyenrangú felek közti együttműködés. Hosszú távon csak így építhető egészséges környezet.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)