– Engedd el, Geri! – szól rám Jovan határozottan. – Te pedig ülj vissza, és ne akard csicskáztatni a kisebbeket – mordul Robira. Újra hozzám fordul. – Engedd el, Geri. Nem lesz semmi baj.
Lassan elengedem a feszítést. Farkasszemet nézünk Robival. Tekintetéből szikrázik a gyűlölet. Ugyanakkor tudom, hogy ezt a kezét pár percig nem tudja használni. Csak a másik jelent veszélyt. Rezzenéstelenül állom a pillantását.
– Ülj a helyedre! – csattan ismét Jovan hangja. Amikor Robi nem mozdul, Jovan feláll, és hátrarántja, maga mögé. Felpattanok. Állva már sokkal magabiztosabb vagyok.
– Nyugi – mondja Jovan higgadtan. – Nem lesz semmi baj.
Kifújom a levegőt. Elönt a megkönnyebbülés. Ezt megúsztam. A következő pillanatban az ülések közé zuhanok. A számat elárasztja a vér. Érzem, fölrepedt az ajkam. Nem láttam Jovan ütését. Villámgyors volt, és alattomos.
– Te pedig sose emelj kezet a társamra – hallom a fejem felett. – Megértetted?
Felszáll a szememről a köd. Úgy érzem, meg tudnám fogni. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, ha most nem is, de valamikor később a szart is kivernék belőlem, ha most nekiugranék. Keserű gombóc van a torkomban.
– Igen – bólintok.
– Rendben – feleli Jovan, és visszatelepszik a helyére. Továbbra is tökéletesen nyugodt. A maga részéről lerendezte a kérdést.
Feltápászkodom, és elfoglalom a helyemet. A hátralévő út alatt mindvégig Igor bá’ hátára szegezem a tekintetem.
*
A busz a Várhegy aljában parkol le. Kitódulunk a friss levegőre. Jól esik végre kinyújtóztatni a tagjaimat. A csapatok különválnak. Vége a lazulásnak, innentől élesben megy a játék. Mindenki lezárt borítékban kapja meg a feladatát. Rendszerint csak egy helyszín és egy időpont van benne, de néha pár mondattal segítenek behatárolni, mire kell koncentrálnunk.
Misi bá’ osztja a borítékokat. Az alsóbb évesekkel kezdi, és évfolyamonként halad tovább. Mi négyen kissé elárvultan ácsorgunk. Nataliát sehol se látom. Fogalmam sincs, mi van vele. Azon töprengek, vajon később majd csatlakozik-e hozzánk, vagy külön dolgozik most is, mint általában.
Amikor mi következnénk, Misi bá’ a tizenkettedikeseket szólítja. Egy pillanatra megáll bennem az ütő. Egyre növekvő szorongással figyelem, ahogy lassan fogynak a busz mellől a csapatok. Amint átveszik a feladatukat tartalmazó borítékot, megnézik, és máris indulnak. Mi a végére maradunk. Azon rágódom, mi lesz, ha kimaradunk a szórásból. Nem lehetetlen a dolog, elvégre csak négyen vagyunk. Némileg megnyugszom, amikor látom, hogy Misi bá’ kezében van még egy boríték.
– Ne aggódjatok, nem feledkeztem meg rólatok – mondja, és átnyújtja a feladatunkat. – Amúgy jót bullyztatok az úton?
„Szuper” – gondolom magamban. – „Holnap már az egész suli ezen fog csámcsogni.”
Feltépem a borítékot. Mindig leragasztva kapjuk. A többiek körém gyűlnek. D3/4/18. Ennyi áll a papírlapon. Misi bá’ két ujjal megböki a kalapját:
– Sok szerencsét!
A pillantásom önkéntelenül is követi a mozdulatát. A Nemzeti Galéria barna kupolája fölött egy csapat galamb kereng. Hirtelen összeáll a kép.
– Gyerünk! – mordulok a többiekre, azzal megindulok a Vár felé. Erős tempót diktálok. A tanulmányi kirándulásokon kapott feladatoknál az idő mindig kulcstényező.
– Elárulnád, mi a fene van? – lihegi Kálmán, miközben felkapaszkodunk a Tóth Árpád sétányra vezető lépcsősoron, és megindulunk az Oroszlános udvar felé.
– Pofonegyszerű – felelem. – Nemzeti Galéria, D-szárny, harmadik emelet, huszadik századi művészet, negyvenöt után. Gondolom, negyedik terem, tizennyolcadik kép.
– Szép – bólint Marko elismerően.
Miután Barna kiesett, átnyaltam a tanulmányi kirándulás ráeső anyagát. Nem mondom, hogy oda-vissza kenem, de azért némileg képben vagyok. Jegyet veszünk, és felkapaszkodunk a harmadikra. Közben azon agyalok, mi lesz, ha nincs tizennyolc kép a negyedik teremben.
Idebent már erősen visszavesszük a tempót. Kerüljük a feltűnést. Szép nyugodtan ballagunk keresztül a kiállításon. Nem játsszuk túl a dolgot, de azért hosszabban megállunk egy-egy kép előtt.
A negyedik teremben kétfelé válunk. Ahogy ballagok, csöndben számolom a festményeket. Tizenhat… tizenhét… tizennyolc. Megvan! Barcsay Jenő: Kép vörösben. Hiába nézem, semmit se tudok kihámozni belőle. A fene megeszi ezeket az elvont műalkotásokat. Ha ez újabb kód, akkor jó darabig el fogunk szórakozni vele. Átballagok Stefiékhez.
– Az enyém egy absztrakt Barcsay. A tiétek? – kérdezem.
– Gyarmathy Tihamér: Dinamikus kompozíció – feleli. – A tiédnek mi a címe?
– Kép vörösben – válaszolom savanyúan.
Hiába nézegetem őket, egyiktől se leszek okosabb. A többiek is elkeseredetten vizslatják a festményeket. Agyamban csikorognak a fogaskerekek, de nem jutok semmire. Már-már hajlok arra, hogy félreértettem Misi bá’ mozdulatát, és egészen másra vonatkozott a kód. Hirtelen belém hasít egy ötlet:
– Kálmán, kapd elő a GPS-edet – mondom izgatottan.
Nem kell magyaráznom, mire gondolok. Ahogy előveszi, már üti is bele az első nevet:
– Barcsay utca van a hetedik, illetve a tizennyolcadik kerületben – jelenti be diadalmasan. Azután ujjai ismét táncolni kezdenek a billentyűzeten: – Gyarmathy utca viszont nincsen – teszi hozzá elégedetten.
– Szerinted melyikkel kezdjük? – néz rá, Stefi kérdőleg.
(Folyt. köv.)
