A gyerekedzés külön műfaj, és csak nagyon kevesen képesek igazán jól csinálni. Ennek több oka van. Az egyik, hogy a gyerek alapvetően hálás, ha foglalkoznak vele, és ezen túl nincsenek komoly igényei. A másik a szülő, aki örül, ha pár órára lepasszolhatja a srácát, és legfeljebb ködös elképzelései vannak a harcművészetről – ha a gyerek jól érzi magát és hozza az eredményeket, úgy gondolja, minden sínen van. Így aztán a legtöbb gyerekedzés a gyerekmegőrző és az utánpótlás nevelés közti tartományban mozog.
Holott a harcművészetet a századfordulón ugyanúgy iskolai tantárggyá formálták, ahogy a klasszikus angolszász sportokat is. Ez leginkább a karatéra igaz, amit addig csiszolgattak, amíg tökéletesen nem illeszkedett a korabeli iskolarendszer módszertanához és oktatási-nevelési céljaihoz. Ez az összhang persze idővel ugyanúgy megbomlott, ahogy Európában is, de kétségkívül volt egy pillanat, amikor a sport (illetve Japánban a harcművészet) szervesen beleépült az oktatási rendszer egészébe.
A gyerekedzés csak látszólag egyszerű. Nagyon pontosan kell ismerni a különböző korú gyerekek fizikai és mentális képességeit, illetve folyamatosan követni a fejlődésükkel járó változásokat. Itt akár háromhavonta újjá kell építeni mindent. Ráadásul egy csoportban nem fog mindenki egyszerre varázsütésre újabb életszakaszba lépni. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a gyerekcsoport korosztálya ritkán egységes – és ezzel máris bent vagyunk a sűrűjében.
Természetesen igaz, hogy a harcművészet kitűnően alkalmas az önnevelésre és a személyiség-
fejlesztésre, ez azonban nem a harcművészet létéből fakad. A harcművészet csupán eszköz. Pusztán attól, hogy bármely harcművészetet iskolai tantárggyá teszünk, semmi se fog változni. Ahhoz, hogy a harcművészet oktatás hatékonyan segítse a gyerekek tanulmányi előmenetelét, azoknak, akik beillesztik a tantervbe nagyon jól át kell látniuk az iskola célját, működését, és ehhez igazítani a kiválasztott harcművészet anyagát és módszertanát – amitől a magyar oktatásügy anélkül is messze van, hogy távol-keleti harcművészetekkel súlyosbítanánk a helyzetet.
A mai anyag előnye, hogy alapvetően nem az edzésre, hanem azokra a kiegészítő gyakorlatokra koncentrál, amelyeket szinte minden harcművé-
szetben fel lehet használni. Jól épülnek egymásra a mozgáskoordinációs feladatok (00:22, 00:33, 00:45, 01:17). Láthatóan nagy hangsúlyt kap az egyensúlyfejlesztés (01:27, 01:41, 01:57, 02:17, 04:35, 08:13). A Brazil Jiu-jutsu jellegéből fakadóan szívesen dolgoznak a földön (02:58, 03:10, 03:56). Ezek amellett, hogy rendkívül sokrétű gyakorlatok, tökéletesen biztonságosak, ami gyerekedzéseknél elsődleges szempont. Az állóharcban láthatóan szintén ez a legfontosabb (03:59).
A léggömbös küzdelemnél (04:48, 05:21) csipesszel is helyettesíthetjük a léggömböket, bár a lufi elpusztítása tovább árnyalja a képet. Érdemes megnézni a vesztes kislány arcát, amikor leszámol a megszerzett, ám el nem pusztított léggömbbel (06:11). A földharc technikák (06:14, 06:33, 06:46) már sportág specifikusabbak, azonban ezek is nyugodt lélekkel beépíthetők bármely harcművészet gyerekedzésébe.
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.
