– …ami nagy öröm mindannyiunknak, akik a tehetséggondozásnak szenteljük életünket – folytatja Misi bá’. – Ti itt mindannyian kiválasztottak vagytok, de tudnotok kell: valójában nem az Alapítvány választott ki benneteket. A tehetségeteknek és a munkátoknak köszönhetitek, hogy itt lehettek. Mindannyian tisztában vagytok vele, mit jelent ez a lehetőség, és talán azt is felmértétek már, mit kaptatok azáltal, hogy az Alapítvány biztosítja számotokra ezt az esélyt. Ragadjátok meg, és használjátok ki a lehető legjobban. Mert kiválasztottnak lenni valójában felelősség. Boldog karácsonyt mindenkinek!

Azzal leül. Megindulnak befelé a pincérek. Esténként nem a tizedikesek szolgálják fel az ételt. Gyors pillantást vetek az elsőévesekre: izgatottan tekergetik a fejüket. Láthatóan meglepte őket a beszéd rövid volta, és nem értik, hol maradnak az ajándékok. Elmosolyodom. A vacsora a szokásos karácsonyi menü: többféle leves, utána sültek, szárnyasok, majd az elmaradhatatlan sütemények. Mire a desszerthez érünk, teljesen feloldódik a hangulat. Boldogan fecsegünk, élvezzük, hogy holnap reggel nem kell órákra mennünk. Este kilenc után érek vissza a szobámba. Az ajándékom szokás szerint az ágyamon vár. Megdobban a szívem, amikor megpillantom: egy MSI GX780-as laptop, mobil netkapcsolattal. Végre nem kell átmennem a számítógépes terembe, ha meg akarok nézni valamit. Nem tudok ellenállni, azonnal kipróbálom. Fél kettő van, mire ágyba dőlök. Utolsó gondolatom, hogy húzós lesz a reggel.

December 25.

Azért annyira nem volt kemény. Hiába, az Izanagi szannal töltött nyári túlélőtáborokban szerzett rutin segít az embernek. Ott nemigen jut több napi két-három óra alvásnál. A szokásos reggeli futás pedig egyenesbe hozott. Azért a kötött napi menetrendnek is megvan a maga haszna. Persze, este nem szórakoztam volna ennyit a géppel, ha ma tanítási nap van. A szünetben viszont óhatatlanul lazít kicsit az ember.

Futás után átballagok az istállóhoz. A többiek már ott vannak, és megkezdték a lovak itatását. Csatlakozom hozzájuk. Péter bá’, az istállómester vet rám egy pillantást, amikor köszönök neki, majd az órájára néz. Nézheti, nem késtem. Azt nagyon gyorsan megtanultuk, hogy Péter bá’ szerint a ló Isten első teremtménye, az embert pedig – legalábbis a magunkfajta kölköket –, a lovak szolgálatára rendelte. Ebből következőleg, ha bármi hibát talált, késtünk, vagy úgy érezte, nem a kellő módon bánunk az állatokkal, mindennek lehordott, és nyomatékosítandó az elhangzottakat, kiosztott néhány nyaklevest. Széles tenyere van, hamar belénk verte a fegyelmet.

Itatással kezdjük a napot. Friss vizet teszünk a lovak elé, majd elvesszük és kiöblítjük a vödröket. Abrakolunk, és mi is elhúzunk reggelizni. Viszonylag gyorsan bekapjuk a kaját, aztán rohanunk vissza trágyát szedni és lepucolni a lovakat. Egyenként viszem ki és kötöm meg az állatokat, hogy ne szökhessenek el, mielőtt nekiállok kiszedni a nedves almot. Barna, Stefi és Marko nekiállnak csutakolni. Kálmánnal ketten talicskázzuk a trágyát, cseréljük az almot. A többiek lóbuzik, én nem annyira. Sose kedveltem Péter bá’ darabos modorát, és ez erősen kihat az állatokkal való viszonyomra is. Persze jól tud esni, amikor egy ló bizalommal odatolja hozzád a pofáját, de ugyanez a ló, amennyiben úgy hozza kedve, rád tapos, rúg, vagy csak odakap. Szóval, ha lehet választani, maradok a trágyázásnál.

Húsz állat van az istállóban. Megizzadunk, mire mindegyikkel végzünk. Rövid pihenőt tartunk, azután lecsődülnek a végzősök. Ma ők lovagolnak. Péter bá’ mindenkinek kijelöli a lovát. A srácok gyakorlott mozdulatokkal nyergelnek, azután indulnak ki a terepre. Három állat marad a bokszokban, ezek nemrég kerültek ide, most idomítják őket. Péter bá’ odaint Barnának a fejével:

– Őket vidd ki, és építs egy kombinált akadálysort – mondja.

Barna arca ragyog a büszkeségtől. Egy ilyen mondat Péter bá’tól felér egy lovaggá ütéssel.

Szó nélkül megindulok a keresztrudak felé, és felkapok kettőt. Stefi, Kálmán és Marko ugyanígy tesznek. Barna csillogó szemmel rendezkedik, kiméri az egyes akadályok közti távolságot, megtervezi a pályát. Amikor befejezte, felénk fordul:

– Kinek van kedve csatlakozni?

Költői kérdés, legalábbis, ami engem illet. Kálmán hezitál kicsit, azután megrázza a fejét. Marko és Stefi szintén lóbuzi, mint Barna, úgyhogy már indulnak is az istállóba, felnyergelni az állatokat. Úgy tűnik, Kálmánnal ketten leszünk a porondmunkások. Nem zavar különösebben, inkább ez, mint hogy a lovakkal kínlódjak.

Az első pár kör után, amit mindannyian könnyedén vesznek, Barna kicsit módosít az akadálysoron. Csökkentjük az oxer és a kapuk közti távolságot. Marko lova nem is veszi elsőre az akadályt. Kálmánnal odaszaladunk, és visszahelyezzük a levert keresztrudat.

Addig folytatják, míg mindannyian biztosan nem teljesítik a feladatot. Barna ekkor ismét változtat az akadályokon, a hátsó oxernél lejjebb engedi a rudat, hogy a lovak jobban vigyázzanak a mellső lábukkal, és szebb legyen az ugrás íve. Most már mind a hárman hibáznak. „Úgy tűnik, ők se sokat aludtak éjszaka” – fut át az agyamon. Barnán kifejezetten látom, hogy ideges. Hiába nyugtatja a lovat, az állat érzi, hogy ő is feszült, és ez mindvégig ott vibrál a levegőben. Aggodalmas pillantást vetek Péter bá’ felé, aki rezzenéstelen arccal figyeli a jelenetet. Magamban vállat vonok, és a továbbiakban egykedvűen pakolom vissza a levert rudakat.

Sokadszorra lovagolják a pályát. A lovak váltakozó sikerrel veszik az akadálysort. Amikor belejönnek, Barna újból nehezít a feladaton. Látszik rajta, ki akarja hozni magából, a lovakból, a többiekből a maximumot. Mint mindig, minden helyzetben. Persze ezúttal bonyolultabb a dolga a lovak miatt: az állatoknak lehetőség szerint sikerélménnyel kell zárniuk a feladatsort, hogy legközelebb ezzel az érzéssel folytassák a gyakorlást. Úgy kihozni a lehető legtöbbet belőlük, hogy ne lépjék át a teljesítőképességük határát – elég kemény feladat, főként, ha hozzávesszük, milyen sok múlik a ló és lovas összhangján.

Peregnek a percek, egyre tajtékosabbak a lovak. Barna összeszorított száján látom, méricskéli már, mikor hagyják abba. A többiek elég tisztán veszik az akadályokat, alatta viszont végig nyugtalan a ló. Persze határozott vele, a sikeres ugrások után dicséri, hosszan suttog a fülébe, de most ez sem segít. Valahogy nem sikerül egymásra hangolódniuk. Rossz ritmusban közelítik az akadálysort, az utolsó keresztrudat le is verik.

– Menjetek, nyergeljetek le – szól oda Stefinek és Markónak. Azzal újból a pálya elejéhez indul.

Nem lep meg a dolog. Barna képtelen elviselni, hogy valamiben második legyen. Kemény kézzel fogja a berzenkedő lovat. Amikor a rajthoz ér vele, megáll, előrehajol, megveregeti az állat nyakát, duruzsol neki, biztatja, azután kiegyenesedik a nyeregben, és nekivágnak. A ló láthatóan visszafogott, de azért simán veszi az első akadályokat. Viszont ez a lendület kevés lesz, amit Barna is tisztán lát. Megereszti a kantárszárat. Amikor az oxerhez érnek, megpróbál segíteni a lónak, szinte áthúzza az akadály fölött. Az állat rossz szögben érkezik a talajra, megbillen, ráadásul hátsó lábával leveri a keresztrudat. Barna elveszti az egyensúlyát, és a földre zuhan. Estében sem ereszti el a kantárszárat, és magával rántja a lovat is. Nincs ideje odébb gurulni, az állat ráesik, de már pördül is tovább, talpra kecmereg, és arrébb szalad. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, mert tudom, Péter bá’ leszedi Barna fejét, ha a lónak bármi baja van. De láthatóan nincs gond, könnyedén fut, nem látom sérülés jelét. Csak ekkor tudatosodik bennem, hogy Barna még mindig a földön hever. Nem mozdul, valami furcsa, kitekeredett pózban fekszik a hóban.

(Folyt. köv.)