Ha a nindzsucu eredetét kutatja az ember, állandóan a szamurájokba ütközik. Ez nem véletlen, ugyanis a nindzsákról – a szamurájokkal ellentétben – nem maradtak fel korabeli feljegyzések. Csak Japán egyesítése után, a 17. században írják le először azt a szót, hogy nindzsa, ekkor születnek a nindzsákkal foglalkozó első könyvek – és ezekben sem esik szó, a halálos és titkos nindzsa harci technikákról. A szamurájok hőstetteivel azonban tele vannak a történelmi források.

A mai nindzsák több módon igyekeznek áthidalni ezt a problémát. Részint arra hivatkoznak, hogy a nindzsák társadalmon kívülinek számítottak, és emiatt nem maradtak ránk a régi nindzsaiskolák anyagai. A másik megoldás, hogy azt állítják, hogy a nindzsák valójában szamurájok voltak. A harmadik – és ez a legtisztességesebb – álláspontot vallók szembenéznek azzal, hogy

1. a nindzsucu valójában a szokatlan harci technikák gyűjteménye,

2. és mivel nem maradt ránk semmilyen korabeli forrás, ami a középkori nindzsa klánok létét igazolná,

3. legfeljebb olyan momentumokról vannak feljegyzések, amelyek a mai nindzsucu előzményeinek tekinthetők, de ezek mind a szamurájokhoz köthetők.

Nem véletlen, hogy a nindzsa irodalom előszeretettel nyúl vissza a legendás herceg, Jamato Takeru köré szőtt legendákhoz. Jamato herceg Keikó császár egyik fia volt, és a japán történelem mitikus hősei közé tartozik. Ugyanakkor a tettei nem mindenben felelnek meg a szamuráj-ideálnak – ezzel magyarázható, hogy a mai nindzsa irodalomban gyakran felbukkan az alakja.

A sokfortélyú ember

Jamato herceg az ókori görög mitológia alakjaival rokon: Thészeusszal és Odüsszeusszal. Istenekkel és hősökkel csatázott, ugyanakkor nem riadt vissza a cselvetéstől és a lovagiasnak távolról sem mondható megoldásoktól. Amikor atyja megbízta azzal, hogy fegyelmezze meg bátyját, Jamato sajátos módon tett eleget a felszólításnak: elrejtőzött az árnyékszéken, és amikor testvére a dolgát végezte rárontott és agyonverte. Ez bizony messze van a harctereken a csatasor elé kilépő, dicső családfájukat felsoroló és az ellenfél legjobbjait nyíltsisakos párviadalra kihívó szamurájok eszményétől. Az árnyékszéken guggoló, kiszolgáltatott ellenfél lesből való lerohanása viszont a nindzsa legendárium kedvelt eleme.

Jamato herceg másik akciója még „nindzsásabb” – nem véletlen, hogy gyakran példálóznak vele. Miután megölte bátyját, Keikó császár, aki „megrettent vad és vakmerő fiától”, Kumaszóba küldte a herceget, ahol két fivér élt, akik nem hódoltak be a Nyolc Nagy Sziget urának. A császár azt a parancsot adta Jamatónak, hogy végezzen velük.

Az első crossdresser

A herceg útra kelt, és pont akkor érkezett Kumaszóba, amikor elkészült a két testvér veremháza. Mivel a házat háromszoros katonai őrség védte, cselhez folyamodott: női ruhát öltött, leengedte haját – ekkor még nem töltötte be a 16. életévét, azaz olyan fiatal volt, akár egy Jókai-hős –, és így surrant be a házavató bulira.

Hogy lánynak nézték-e vagy annak, ami, nem tudjuk, mindenesetre a két fivér „felfigyelt szűzies szépségére”, és maguk közé ültették, felteszem azért, hogy Itt a piros, hol a pirost játsszanak vele. Amikor a hangulat a tetőfokára hágott, és a vendégekből kitört a partyállat, Jamato előrántotta a ruhájába rejtett tőrt, mellbe döfte az idősebb testvért, az öccsét meg némi kergetőzés után farba szúrta (eufémizmus?), majd „kettéhasította akár egy érett dinnyét.”

Ebben a sztoriban már megtalálható a jóval később kirajzolódó, klasszikus nindzsa figurája: a szigorúan őrzött erődítménybe álruhában észrevétlenül belopódzó orgyilkos, ráadásul a herceg a 20. századi folklórban megjelenő, csábos női nindzsák, a kunoicsik előfutárának is tekinthető.

Mint a régi indián regényekben

Amikor Jamato Takeru Szagumóban járt, az ottani uralkodó csellel akarta elveszejteni, és azt mondta neki, hogy a síkság közepén lévő mocsárban „egy rettenetes, féktelen istenség él.” A herceg, aki a többi héroszhoz hasonlóan nem volt bonyolult lény, azonnal elindult, hogy megküzdjön vele, Szaguma ura pedig kihasználva a helyzetet, felgyújtatta mögötte a mezőt.

Jamato ugyanahhoz a fortélyhoz fordult, mint gyermekkorunk indián regényeinek hősei: kardjával levágta a füvet maga előtt és ellentüzet gyújtott – így sikerült ép bőrrel megúsznia a kalandot. Amikor visszatért Szagumóba, nem csak az uralkodót aprította föl, hanem az egész népét kardélre hányta, de ez már az ilyen jellegű mítoszok kötelező eleme.

A legnindzsásabb húzás

Már említettem, hogy a herceg nem volt a lovagias becsület mintaképe. Amikor Izumóban összeakadt egy kiváló harcossal, elhatározta, hogy megöli. Első lépésként összebarátkozott a vitézzel, majd titokban tölgyfából faragott magának egy indákkal díszített kardot, ami pont úgy nézett ki, mintha igazi lenne.

Egyszer lementek a folyóhoz fürdeni, és Jamato, aki gondosan ügyelt rá, hogy elsőként jöjjön ki a vízből, felkapta az izumói harcos kardját:

– Cseréljünk fegyvert! – javasolta neki, ami akkor a barátság megpecsételésének számított.

A másik rábólintott, mire a herceg folytatta:

– Gyere, mérjük össze a vívótudásunkat!

Az izumói harcos persze nem tudta kirántani a fakard pengéjét, és Jamato egyetlen csapással végzett vele. A herceg, akiből az ősi krónikák tanúsága szerint meglepően gyakran kitört a muzikalitás, győzelmét követően így énekelt:

„Ahol a nyolcrétű felhők szállnak, a kard, mit az izumói vitéz visel,

Fekete indákkal átkötve, pengéje nincs, mily szomorú!”[i]

Jamato Takeru számos népet, hőst és istent legyőzött – az egyiküket, aki szarvas képében közeledett felé, egy fokhagymával verte agyon –, de a vadkankaland, Héraklésszel ellentétben, már nem jött be neki.

A herceg történetei egy olyan korszakból származnak, amikor a társadalom még nem nyújtott védelmet a harcosok rendjének, és a siker és a túlélés fontosabb volt, mint a becsület. A nindzsa alakja – a szamurájokkal ellentétben – ezt a felfogást örökíti tovább.

Ha érdekel a nindzsucu, itt találsz további információt.

A kiegészítő anyagokat a Maflás Facebook oldalán találod.

(Folyt. köv.)

[i] Hiroaki Sato: Szamurájlegendák, General Press Kiadó