A küzdősportok kettős szorításban vergődnek. Egyfelől szeretnék minél jobban imitálni az éles bunyót, azaz olyan körülményeket teremteni, ami a lehető legjobban hasonlít az élet-halál harcra, másfelől arra törekednek, hogy megóvják a versenyzőket a komoly sérülésektől.

Ebből fakadóan minden küzdősport – még a legsokoldalúbbnak kikiáltott is – a küzdelem egy-egy meghatározott szegmensére fekteti a hangsúlyt. A versenyszabályok meghatározzák, hogy milyen módon lehet a legeredményesebben elérni az adott rendszerben a győzelmet, és előbb-utóbb mindenki ezt az utat fogja követni. A küzdősportok pont azért ennyire sokfélék, mert mindegyik mást tart alapvetőnek, egy idő után pedig óhatatlanul felmerül, hogy mi történne, ha valaki, valamilyen, az adott szabályrendszer által tiltott technikát alkalmazna.

Mi lenne, ha nem csak az ütéseket, hanem a rúgásokat is engedélyeznék, ha teljes erővel bevinnék a találatokat, ha nem csak ütni-rúgni, hanem dobni is lehetne, mi lenne, ha engedélyeznék a fölharcot, ha nem félmeztelenül, hanem ruhában küzdenének, vagy épp ellenkezőleg: mi történne, ha levennék a git, stb?

A realitás iránti igény időről-időre új sportágakat teremt, amelyek ha kellőképpen látványosak, elég szép karriert futhatnak be. Napjaink hívószava a csupaszöklös bunyó, ami – sokak számára meglepő módon – egyre népszerűbb. Nem csak a nyugati – a hagyományos ír öklözés, illetve az amerikai gettóbunyó –, hanem az egyesek által burmai boksznak nevezett lethwei is.

Pedig a Mianmarban (korábbi nevén Burma) kifejlesztett küzdősport kezdetben nem sokat ígért. Bár a muay thai-jal ellentétben megengedték a fejelést és elhagyták a kesztyűt, az első időkben amolyan falusi kocsmabunyókra emlékeztettek az összecsapások.

Mostanra megváltozott a kép. Aki rákeres a lethweire, kimondottan színvonalas, technikás mérkőzéseket talál. Ezek a meccsek nem olyan pörgősek, mint a muay thai aranykorának leghíresebb összecsapásai – azért a csupasz öklös versenyszabály miatt óvatosabbak a versenyzők –, de ha nekilendülnek az ellenfelek, dinamikus ütésváltásokat lehet látni.

Mára a támadások is sokkal pontosabbakká, okosabban felépítettebbé váltak, és nagyon magas szintű lett a védekezés is. Ezzel együtt a lethweiben még mindig az állóképesség a döntő – az ember tátott szájjal találgatja, hogy miből vannak ezek a vasemberek – más a felébe belepusztulna azokba a találatokba, amiket ezek lábon kihordanak. Az első lethwei cikkeim alatt egy kolléga azt írta, hogy ezek ebben a szabályrendszerben a versenyzők legfeljebb 4-5 meccset bírhatnak ki életük során. A lethwei szupersztárjai viszont évek óra nyomják folyamatosan. Itt nemcsak az erő, a technikai tudás, hanem gyors regenerálódási készség, és a két küzdőfél szelleme, kitartása is mérkőzik egymással.

A lethwei népszerűségén az is lendített, hogy a muay boran harcosok mellett viszonylag sok nyugati versenyző is a kötelek közé lépett, és mára pedig olyan sztárjai vannak, mint a mai anyagban belinkelt Dave Leduc, aki nem csupán remek harcos, de szerethető karakter. A kemény pofonok mellett (00:26, 00:32, 00:36, 00:39, 00:57, 01:02, 01:28, 01:48, 01:51, 02:43) mindig hajlandó egy kis show műsorra (02:59, 03:02), és nem csak a meccs körítéseként, hanem a ringben is (02:30).

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.