Bár senki se néz rám, úgy érzem, mindenki engem figyel. Követem a srácot az igazgatóiba, és közben nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy most megyek végig utoljára ezeken a folyosókon. Felmászunk a legfelső emeletre. Szisszenve csusszan szét a tanári szárny üvegajtaja. Jobbra nyílik az igazgatói. Lenyomom a kilincset, és belépek a helyiségbe. Hiába jártam itt már jó párszor, mindig lenyűgöz a hatalmas tér finoman hangolt eleganciája. A félkör alakú télikertben magasodó pálma tökéletes egységet alkot a kávéfőzővel a csillárral vagy az irodagépekkel.
Misi bá’ az íróasztala mellett áll. Nincs egyedül. Fedor bá’val és Milena Dravičcsal beszélget. Megáll bennem az ütő: a nő a „B”szárny igazgatója, Fedor bá’ pedig az igazgató jobb keze. Az, hogy mind a hárman itt vannak, jelzi, komoly dologról van szó. Egyáltalán nem nyugtat meg, hogy engem is érint.
– Ülj le, Geri – int a sarokban álló fotelok felé Misi bá’. Letelepedünk a tárgyalóasztal köré. Milena Dravič elnyúlik karosszékében. Valósággal egybeolvad a bútorral. Keresztbevetett lábának vonala mintha az asztallapon tekergőző intarzia folytatása lenne. Igyekszem nem nézni rá, de tudom, pillantásom oda-odavillan.
– Barna miatt hívattalak – néz a szemembe Misi bá’. Mit mondjak, nem kerülgeti a témát. Érzem, ahogy egy jeges verejtékcsepp tapogatózva végigszalad az oldalamon.
– Ma beszéltem az orvosaival – folytatja az igazgató. – Súlyos gerincsérülést szenvedett, záros határidőn belül nem fog felépülni.
Kis szünetet tart. Épp csak annyit, hogy tudatosuljon bennem a helyzet, azután tovább beszél:
– Gondolom, tisztában vagy vele, hogyan szól az iskola szabályzata – mondja. Ez nem kérdés, kijelentés.
Bólintok.
– A csapat senkit se veszíthet el. Ha egyvalaki kihull, a társai is mennek – felelem akaratlanul. Igazából nem fogom fel, mit mondok. Csupán az évek óta belém ivódott szlogent ismételem. Valahonnan messziről hallom a saját szavaimat. Idegenül kong a hangom, mintha nem is én beszélnék. Az agyam nem hajlandó elfogadni a bizonyosságot, és kiszakít a helyzetből. Noha itt vagyok, mégis valahogy kívülről szemlélem a történéseket.
Sűrűsödik a csend, cseppfolyóssá válnak a másodpercek. Belém égnek az apró részletek: a pálma levelein átütő napfény, Misi bá’ fonott cipőfűzőjének mintája, Milena Dravič alig érezhető, de mégis eltéveszthetetlen illata, Fedor bá’ csuklóján az ingujjából kivillanó tetoválás rajzolata. Tíz körömmel kapaszkodom a jelen pillanatba.
Misi bá’ megdörzsöli az állát. Ujjai alatt serceg a friss borosta.
– Az a helyzet, hogy Barna balesete miatt nem akarom büntetni az egész csapatot – mondja végül. – Persze, ha szigorúan csak a szabályzat betűjét nézném, most csomagolnotok kéne, de ami történt, nem a ti hibátok… Barna pedig súlyosabb árat fizetett, mint azt bárki is akarta volna.
Bár minden szót kristálytisztán értek, csak foszlányok jutnak el a tudatomig. Fogalmam sincs, hova akar kilyukadni Misi bá’.
– Ha nem csináltok különösebb hülyeséget, ez a félévetek megvan Barna jegyeivel – folytatja tovább. – A kérdés csak az, hogyan lesz azután.
Egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés, aztán felfogom, csupán pár hetes haladékot nyertünk. Ha megkérdeznék, mi jobb, a hirtelen vég vagy a lassú agónia, habozás nélkül az előbbire szavaznék, most mégis hálás vagyok ezért a lélegzetvételnyi időért. Ebben a pillanatban egyedül az számít, hogy a beszélgetés végeztével nem kell itt hagynom az Alapítványt, és nem kerülök vissza valamelyik letérdelt állami gyerekotthonba. Bármit megtennék azért, hogy maradhassak. Bármit.
– Az iskola szabályzata egyértelműen kimondja, hogy a diákoknak ötfős tanulócsoportokat kell alkotniuk. Ezen nem áll módomban változtatni – beszél tovább nyugodt hangon Misi bá’. – Ennek ellenére megoldható, hogy a továbbiakban is itt folytassátok a tanulmányaitokat, csak az a kérdés, akarjátok-e.
Na, igen, ugyanezt kérdezték tőlünk, amikor idekerültünk, és megbicsaklottunk az első nehézségeken: akarod-e vagy csak szeretnéd? Hogyha akarod, meg fogod csinálni, ha pedig csak szeretnéd, felejtsd el. Vagy ahogyan Igor bá’szokta mondogatni: Ha valamit akarsz, nézd meg, mi az ára, és utána döntsd el, hajlandó vagy-e megfizetni. Aki bekerül ide, az nemigen szokta feladni, de az elején azért még ránk fért az efféle biztatás. Mostanra már magunktól is teljes erőbedobással feszülünk neki minden feladatnak, ez az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultunk. Tudatom mélyén megszólal a riasztó.
A szemem ide-oda rebben, hol Misi bá’t, hol Fedor bá’t, hol Milena Dravičot nézem, azonban egyikük arcáról se tudok leolvasni semmit. Azon agyalok, hol lehet a csavar. Itt bármelyik percben vizsgáztathatnak. Folyamatosan tesztelik, mikor, mire, hogyan reagálsz. Talán észre se veszed, ám az életed attól fogva kicsit más irányt vesz, valamivel több vagy kevesebb feladatot – és ezzel együtt figyelmet, törődést – kapsz. Alig érzékelhető, apró különbségek ezek, ám egy zárt közösségben felerősödnek a hangsúlyok. Ha más órákra jársz, más kasztba kerülsz, másokhoz kötődsz, és mi valamennyien a legjobbak akartunk lenni. Velük foglalkoznak legtöbbet a tanárok.
– Az a helyzet, hogy adódott egy kisebb probléma a „B” szárnyban – folytatja Misi bá’ szenvtelenül. Milena Dravičra villan a tekintetem. A nő olyan lustán néz vissza rám, akár egy sziesztázó ragadozó.
– A tizenegyedik évfolyam egyik csoportjában ki fog esni egy lány. Természetesen az egész csapatnak mennie kellene, de az a helyzet, hogy a csoportvezetőjük az évfolyamelső. Az iskola nem szívesen válik meg a tehetséges diákoktól, úgyhogy a magam részéről adnék neki még egy esélyt, és ezzel természetesen nektek is. Persze kérdés, hogy képesek lesztek-e hatékonyan együtt dolgozni úgy, hogy külön szárnyban éltek.
Nem felelek. Bár legszívesebben rávágnám, hogy igen, pontosan tudom, hogy egyáltalán nem ilyen egyszerű a dolog. Emlékszem, hányszor vontattuk át egymást Barnáékkal a különböző hullámvölgyeken. Ha ez nincs, már rég nem lennénk itt. Együtt eszünk, együtt tanulunk, könyvtárazunk, számítógépezünk, nyomatjuk a legkülönfélébb edzésprogramokat. Szinte mindent együtt csinálunk. Ismerjük egymás minden rezdülését, nem kell szólni, mindenki látja, ha a másiknak bármi baja van. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy Barna helyét valaki más töltse be. Főleg egy ismeretlen, aki valahol máshol lakik, más órákra jár… kizárt, hogy egy, a „B” szárnyban élő lánnyal ütőképes csapatot tudjunk alkotni. Képtelenség, hogy működjön. Ebbe a felállásba eleve kódolva van a bukás. Segélykérő pillantást vetek Misi bá’ra, de úgy tűnik, ezúttal nem működik legendás empátiája.
– Akkor ezt megbeszéltük – jelenti ki, és elégedetten a térdére csap. – Szerintem az lesz a legjobb, ha már ma délután találkoztok. Utána el tudjátok dönteni, hogy elfogadjátok-e az ajánlatot.
Milena Dravič alig észrevehetően mozdul, mégis mindannyian felé fordulunk:
– Attól tartok, nem engedélyezhetem, hogy a fiatalember…
– Geri – szúrja közbe villámgyorsan Misi bá’.
Az igazgatónő aprót biccent, mintegy köszönetképpen:
– …szóval, nem engedélyezhetem, hogy Geri a „B” szárny területére lépjen – fejezi be a mondatot.
Egy tizedmásodpercre megdermed a levegő. Legalábbis én úgy érzem, hogy a reményeim kővé fagynak, és apró szilánkokra hasadnak szét. Misi bá’ viszont úgy tűnik, semmit sem érzékel az egészből.
– Nos, ebben az esetben én adok engedélyt, hogy Natalia az „A” szárny területén tartózkodjon, amikor szükséges – feleli könnyedén. – Remélem, ez ellen nincs kifogása. Gondolom, a lány tud vigyázni magára.
– Ó, ebben bizonyos vagyok – dorombolja Milena Dravič kedvesen mosolyogva. Csak a pupillája szűkül közben gombostűnyire.
(Folyt. köv.)
