– Mi lenne? – mordul fel Stefi. – Péter bá’ eltűnt. Gondolom, leszopta magát, és részegen fetreng valahol.
Nem tűnik valószínűnek, de nem vitatkozom. Mindenesetre Péter bá’ eltűnése a mi malmunkra hajtja a vizet. Misi bá’ érezhetően bepöccent rá. És persze dolgozik bennem a tegnapi tapasztalat, ott a kiserdőben. Aki időt nyer, életet nyer.
Nataliára nézek. A szokásos egykedvű magabiztosság leolvadt róla. Szeme idegesen rebben ide-oda. Egész testtartásából süt a feszült figyelem. Gondolom, ő is az irodából kihallatszó hangokra fülel.
– Szerintem meg kéne szabadulni tőle – mondja jellegzetes, kissé elnyújtott hangján Milena Dravič. – Ha most engedünk, az egyértelműen a gyengeség jele. És akkor sose lesz vége.
- Igen – feleli Fedor bá’. – De Misi szeretné egyértelműen tisztázni, mi történt. Nem hinném, hogy gyorsan fog dönteni. Ez tipikusan olyan kérdés, ahol nagyon könnyű mellényúlni.
- Legjobb lenne gyökeresen megoldani a problémát – válaszolja Milena Dravić.
Jó volna tudni, kire vonatkozik a javaslat. Hirtelen elhalkulnak, most már akárhogy hallgatózom, semmit se értek. Valószínűleg rájöttek, hogy fültanúi vannak a beszélgetésüknek, mert Fedor bá’ az ajtóhoz jön és becsukja. Stefi szeme körbepásztáz rajtunk.
– Szerintetek? – kérdi alig hallhatóan.
– Megússzuk – jelenti ki Natalia, a szokásos önbizalommal a hangjában. Úgy látszik, ismét magára talált.
– Te csak fogd be! – suttogja Stefi dühösen. – Ha nem vagy, akkor most nem ülünk nyakig a szarban.
– És már rég nem lennétek itt – vág vissza csípősen Natalia.
Szótlanul összenézünk Markóval. A lánynak igaza van. Ezzel együtt dühös vagyok rá. Tudom, hogy jóval korábban közbeléphettem volna. Tudom, hogy Péter bá’ egy fasz. Tudom, hogy egy tanár sose veszítheti el ennyire a fejét. Tudom, hogy a lány súlyosan megsérülhetett volna. Mostanra belilult a szeme, ami kicsit talán a javunkra billenti a mérleget. Viszont ha Natalianak nincs ez a mániája a lovakkal, vagy ha legalább be tudná fogni a száját, akkor most nem dekkolnánk itt az igazgatói előtt a folyosón.
Megszólal egy mobil. Odabentről. Aztán Fedor bá’ beszél valakivel, de nem értem, mit mond. Fogalmam sincs, mi a helyzet, annyit mégis leveszek, hogy teljes a káosz.
Egymás után peregnek a percek. A legszívesebben az iroda ajtajára tapadnék, ám a biztonsági kamerák hidegen figyelő üvegszeme megakadályoz benne. Közben becsöngetnek, kezdődik a következő óra, azonban rólunk láthatóan mindenki elfeledkezett. Fura érzés, szemmel láthatóan nem számítunk. Nem oszt, nem szoroz, mi van velünk. Ilyet még nem tapasztaltam, mióta az intézmény diákja vagyok. Ismét összeszorul a gyomrom.
Úgy félóra múlva felbukkan Misi bá’ a lépcsőfordulóban. Elsétál mellettünk, kinyitja az igazgatói ajtaját, és odaint nekünk a fejével:
– Gyertek be.
Egymás után beszivárgunk az irodába. Most nem kínál hellyel.
– Péter bá’ valószínűleg szívrohamot kapott az éjjel. A szobájában találtam meg. Már nem tudtam rajta segíteni. – Kis szünetet tart. Tisztában vagyok vele, hogy most dől el minden.
– Mivel nem áll módomban meghallgatni a másik felet, elfogadom a ti verziótokat – folytatja. – A vizsgálatot ezennel lezárom. – Nataliára villan a szeme. – Még két és fél éved van itt, de ez volt az utolsó dobásod. Megértetted?
– Igen – feleli alig hallhatóan a lány.
– Leléphettek – fejezi be Misi bá’.
Nem akarok hinni a fülemnek. Kioldalgunk az igazgatóiból. Ez a legtávolabbról sem az a fényes erkölcsi győzelem, amiben titkon reménykedtem. Senki se fogta a pártunkat, senki se mondta, hogy Natalia jogosan kelt a maga védelmére. Most egyértelműen kirajzolódtak a frontok.
Csak jóval később, odalent tör rám a megkönnyebbülés, amikor végre felfogom, hogy nem rúgtak ki bennünket. Mégse könnyű a szívem. Aztán megkérdem magamtól, vajon jobban örülnék-e, ha Misi bá’ határozottan kiáll mellettünk, majd vérző szívvel lapátra tesz minket. Persze, hogy nem.
Az egész suli felbolydult. Tanítás után a srácok kis csoportokban tárgyalják Péter bá’ halálát. Időről időre elkapok egy felém vágó pillantást, amiből tudom, hogy mostanra híre ment a tegnap történteknek.
A könyvtár előtt belefutok Alexbe. Egyáltalán nem látom rajta, hogy kínosan érezné magát amiatt, hogy benn hagyott a pácban.
– Hallottam a dolgot, Geri – mondja, és cinkosan rám kacsint. – Azért valljuk be, elképesztő mázlid van. Az utolsó pillanatban mindig megúszod… a legutóbb Pesten azzal a mobillal, és most is. Szerintem becsüld meg. Ki tudja, meddig tart.
(Folyt. köv.)
