– Szóval el kéne döntenünk, hogyan tovább – mondom. – Két lehetőségünk van: az egyik, hogy meghúzzuk magunkat, és mostantól kizárólag a tanulásra koncentrálunk. A másik, hogy a végére járunk ennek a szarnak, amibe belekevertek.

– Te komolyan azt hiszed, hogy a „szakmai gyakorlat” végén valamiféle nagy jutalom vár, mint a Hegylakóban? – húzza el a száját Stefi.

– Állítólag erről szól a dolog – felelem.

– Öreg vagyok ahhoz, hogy higgyek a mesékben – morogja Stefi.

– Szerintem meg egész jól állunk – vetem ellene. Megeresztek egy mosolyt a lány felé. – Egyébként Nataliának köszönhetően. Ő jött rá, hogy az időrend a megfejtés kulcsa.

Egyelőre kettő-kettő az állás.

– Egyedül az időrenddel lehet valamiféle rendszerbe foglalni az információkat – bólint Stefi. – És ezen túl jutottunk még valamire? Mert ha igen, az engem is érdekel.

Kedvem lenne az arcába vágni, hogy Barna kikukázta, ki volt a Jókai téri áldozat, illetve azt, hogyan tűnt el pár óra alatt a pasival kapcsolatos minden információ a netről. De két okból sem tehetem meg: egyrészt, mert nem adhatom ki, hogy tartjuk a kapcsolatot, másrészt, mert Stefi sose bocsátaná meg, hogy Barna nem vele levelezik.

– Nézd, megpróbálhatunk kifarolni a játszmából, csakhogy szerintem semmire se mennénk vele. Jovanék és Milanék úgyse hinnék el, hogy kiszálltunk. És ha mégis, szerinted megállják, hogy ne rakjanak alánk ott, ahol tudnak? Ami azt illeti, bőven van mit leverniük rajtunk. Gondolod, kihagynák a lehetőséget, ha alkalom nyílik rá, hogy szopassanak? Elvileg persze megtehetjük, hogy fél évig meghúzzuk magunkat, és tanulunk, mint a güzü. Megpróbálhatjuk teljesíteni a minimumot száz százalékra. Viszont most senki se fog segíteni nekünk, és még egymásra se számíthatunk, úgy, ahogy egy átlagos csoport. – Nataliára nézek. – Sajnálom, de tényleg ez a helyzet.

– Jól van, na, nincs pöcsöm – vonja meg a vállát. – Mea culpa. De most mondjátok meg, hányszor szívtatok az én tanulmányi eredményeim miatt?

Stefi már vágná is rá a választ, de közben eljut a tudatáig a kérdés, és torkán akad a szó. Csak némán tátog, akár a partra vetett hal.

– Ugyanakkor hajlok rá, hogy Gerinek adjak igazat – teszi le a garast Natalia. – Ha a minimál programra hajtunk, könnyen elcsúszhatunk valami nem várt akadályon. Bármikor ráléphetünk a palacsintára, és ebben az évben szerintem bőven kimerítettük a jóindulat-keretünket…

– Hála neked – dörmögi Stefi.

– Szóval szerintem több okból is érdemes benn maradni a játszmában – folytatja a lány, ügyet se vetve a közbeszólásra. – Az első, hogy már belekezdtünk, és kár lenne feladni, főleg most, hogy nyomon vagyunk. A másik, ha sikerül megtalálnunk a megoldást, az jelentős mértékben megerősíti helyünket az iskolai pontversenyben. A harmadik, hogy a játszma résztvevőinek hétvégenként szabad eltáv jár, amit szerintem vétek lenne odadobni a kutyáknak.

– Attól tartok, hogy ha túlságosan ráfekszünk erre a dologra, szétforgácsoljuk az energiáinkat, és könnyen elbukhatjuk a dolgozatokat – veti ellen Stefi. – Ha meg nem állunk rá, akkor a többiek nagyon el fognak húzni.

– Mit gondolsz, nekik mennyi idejük lesz rá, hogy ezzel a feladvánnyal bajlódjanak? – kérdezek vissza.

– Mi a faszért akarsz belemenni egy folytonos konfliktushelyzetbe a felsősökkel? – támad nekem Stefi. – Nem nyugszol, amíg helyre nem pakolnak?

– Emiatt fosol? – megy fel bennem a pumpa. Pedig tudom, hogy valahol igaza van. Már volt alkalmam megtapasztalni, milyen az, ha a felsőbb évesek rászállnak az emberre.

– Nekem nem hiányzik, hogy pépesre verjenek – szögezi le jeges hangon Stefi.

– Oké, srácok, mi lenne, ha szavaznánk – vágja félbe a vitát Natalia. – A kérdés az, hogy kiszálljunk-e a játszmából, vagy ne adjuk fel. Ki szavaz arra, hogy hagyjuk az egészet a fenébe?

Stefi és Kálmán emeli fel a kezét.

– És ki szavaz arra, hogy folytassuk a „szakmai gyakorlatot”?

Alig mondja ki, már fel is teszi a kezét. Követem a példáját. Markóra pillantok. Nem mozdul. Ha tartózkodik akkor kettő-kettő az eredmény, ami nem vezet sehova. Aztán lassan bólint, és ő is felrakja a mancsát.

– Akkor ez tiszta sor – bólint Natalia. Feláll, és nagyot nyújtózik: – Jó éjt, fiúk. Még át akarom nézni a matekot.

A többiek követik a példáját. Fél perccel később üres a szobám. Az órámra pillantok. Fiatal az idő. Végigpergetem magamban az előbbi beszélgetést. Natalia valóban kilóg a csapatból, de ez legalább annyira előny, mint hátrány. Máshol lakik, másképp gondolkodik… ami egy sor új információt, nézőpontot jelent. Ugyanakkor Stefinek meg igaza van abban, hogy tök fölösleges a feladványon őrlődni, ha nem jutunk vele semmire.

(Folyt. köv.)