– Most mi bajod, elvégre ő az egyik tanárunk – felelem. – A Pollack B-s buli után dumáltunk a bárban. Egyikünk se tudott aludni. De szerintem igaza van, nem?

– Dumáltatok a bárban? – kérdez vissza Natalia. – Ültetek, iszogattatok, és a szakmai gyakorlatról cseverésztetek? És mit ittál? Citromos Pepsit, vagy viszkit szódával?

– Koktélt. – Nem értem, most mi baja van. Ő volt annyira feldűlve Szilviával. Jelzem, joggal. – És szerintem egyáltalán nem rossz ötlet, hogy nézzük meg Alexet – teszem hozzá. – Egy csomó izgalmas adatot találtam. Szerintem bejön a dolog.

– Igen? Akkor talán beszéld meg vele. Biztosan segíteni fog. – Natalia leugrik a karám kerítéséről, és megindul a „B”szárny irányába. Döbbenten nézek utána. Nem értem, miért kell ennyire kiakadni azon, hogy elbeszélgettem Szilviával arról, amit eddig sikerült kiderítenünk. Tök jó fej volt, és segített. Ebben a pillanatban elszáll minden kétségem. Úgy érzem, megvan az áttörés.

Szilvia lassan mellém léptet a lóval. Nem adott rá zablát, se nyerget, szőrén üli meg a lovat. Csupán a kötőféket tett a fejére, de mindvégig laza a szár. Combja szorításával, testsúlyáthelyezéssel irányítja az állatot. Időről-időre előrehajol, és a ló fülébe duruzsol.

– Szia – mondja. – Mi van veletek? Min kaptatok össze?

Most mondjam meg? Inkább hallgatok. Szilvia nem erőlteti a beszélgetést. Visszakormányozza a lovat a karám közepéhez. A válla fölött hátraszól.

– Én élveztem a péntek estét – mondja. – Egyszer itt is elbeszélgethetnénk.

Natalia után pillantok, aki apró ponttá zsugorodva talpal a „B”szárny felé. Aztán Szilviára nézek, és arra gondolok, miért ne.

Ő legalább megért.

HARMADIK RÉSZ

Március 11.

Visszafojtott lélegzettel hallgatom a fák közt közeledő hangokat. Nagyon nem szeretném, ha most rám találnának. Persze, lenne előnye is – húzhatnék vissza a melegbe –, de pontosan tudom, Izanagi szan miféle elfoglaltságot szokott biztosítani azoknak, akiket elkapnak a harci játék során. Akkor inkább kockára fagyok.

A feladat viszonylag egyszerű: ki kell mennünk az Alapítványt övező erdőbe és meglapulni, hogy a többiek, akiket utánunk küldenek, ne találjanak meg. Este van, koromsötét minden, úgyhogy nem okoz gondot a dolog, csak van egy kis hátulütője: egy óra elteltével, de másfél órán belül vissza kell jutnunk a központi épületbe, anélkül, hogy elkapnának. Hogy hogyan oldjuk meg, az rajtunk múlik. Nem először játsszuk ezt a játékot, és szinte minden elképzelhető megoldást kipróbáltunk már: felmentünk a tetőre, és onnan leereszkedve próbáltunk visszajutni, a csapat pár tagja feláldozta magát, és elcsalta az üldözőket az erdőbe, míg a többiek rohammal bevették az épületet, volt, hogy az álcaruhánkat és a sötétséget felhasználva elvegyültünk a keresők között. Hol győztünk, hol veszítettünk, azonban a számtalan játéknak megvan a maga hátulütője: lassan minden valamirevaló taktikai ötletet elsütöttünk már. Egyre nehezebb valami újjal előállni, márpedig a régi megoldásoknak már rutinból megvan a maga ellenszere. A taktikai megbeszélésen nem is jutottunk semmire. Végül abban maradtunk, hogy mindenki a saját szakállára kísérli meg a visszajutást.

Ezúttal Natalia is részt vesz a játékban. Női mivoltát az álcaruha se tudja elrejteni. Valójában emiatt kaptunk össze Stefivel. Azt javasolta, hogy a lány áldozza fel magát, hiszen kizárt, hogy észrevétlenül vissza tudjon jutni a célállomásra.

– Oké, a lány leköti pár emberüket, de onnan hogyan tovább? – kérdeztem meg. – Ezt az elcsalós trükköt már mindenki ismeri. Ha kiszúrják Nataliát, rögtön rájönnek, hogy csalinak alkalmazzuk, és visszatépnek az épülethez.

– Ha kis szerencsénk van, feltámad bennük a vadászösztön, és utána vetik magukat – jegyezte meg Marko csendesen.

Ez elég valószínűen hangzott. Natalia rendesen megmozgatta mindenki fantáziáját, úgyhogy vélhetőleg hatékony csali lenne. Azt hiszem, pont ezért nem tetszett Stefi javaslata.

– Most már csak engem kéne megkérdeznetek, akarom-e, hogy egy falkára való megvadult hímállat loholjon a nyomomban – jegyzete meg epésen Natalia. – Amennyiben bárkit is érdekel, közlöm, semmi kedvem hozzá.

– Figyelj, úgyis elkapnak – próbált érvelni Stefi. – Hidd el, mindenki rád fog utazni, akár akarod, akár nem. Kizárt, hogy észrevétlenül visszajuss az épületbe.

Igazat kellett adnom neki. Viszont ezzel együtt se lelkesedtem az ötletért.

– Én pedig biztosra veszem, hogy veled ellentétben képes vagyok határidőre visszalopózni – vágta rá Natalia.

Szó szót követett, és elég rendesen összekaptunk. Kifutottunk az időből anélkül, hogy bármire jutottunk volna. Végül abban maradtunk, hogy ki-ki maga próbál visszajutni, hiszen ha csak egy embernek is sikerül, akkor a mi csapatunk nyer. Persze mindannyian tudjuk, hogy ez a legrosszabb taktika. Elcsesztük, ennyi az egész.

Ennek ellenére nem adom fel. Nem távolodtam messze az Alapítvány területétől. Abban bízom, hogy áthalad rajtam a kutatók csatárlánca, és amint elég messzire kerülnek tőlem, vissza tudok szivárogni a kerítésen túlra. Egyébként jól számítottam, viszonylag gyorsan közelednek. Csak éppen nem úgy képzeltem, hogy egyenesen felém jönnek a keresők, mintha zsinóron húznák őket.

(Folyt. köv.)