Csönd telepszik közénk. Aztán Natalia halkan felnevet.
– Amilyen merev vagy, sose hittem volna, hogy valaha is megszeged a szabályokat – mondja kuncogva. – Amúgy meg már rég megtanultam: a fair play mindig csak az erősebbet védi.
Az órámra pillantok. Alig öt percünk maradt a tisztességtelenül nyert időből.
– Akkor most elvesztegetjük az előnyünket, vagy megpróbálunk bejutni abba a kibaszott épületbe? – kérdezem.
*
A központi épületig könnyen eljutottunk, itt azonban fogalmam sincs, hogyan tovább. A feladat ugyanis nem az, hogy eljussunk ide, hanem hogy bejussunk. Egész pontosan a dojóba, ahol Izanagi szan várja a győztest. Egyelőre leküzdhetetlen nehézségnek tűnik, hogy Jovanék már abbahagyták a keresést, és idetömörültek a kapuba. Egyedül Milant és Bencét nem látom, gondolom, ők a közelben lapulnak valahol. Az az igazság, hogy nem túl fényesek a kilátásaink. Ha őszinte akarok lenni magammal, be kell vallanom, hogy ezért nem volt érdemes csalni.
Míg azon gondolkozom, hogyan juthatnánk be, eszembe jut a legutóbbi, Nataliával közös akciónk, amikor megszereztem a mobilt Jovanék szobájából. Jól esik kicsit elkérődzni a múltbeli diadalon, főleg most, hogy szinte biztos kudarc vár ránk. Persze nem minden nap papsajt. Hirtelen belém hasít a felismerés: Jovan mindig nyitott ablaknál alszik. Minél tovább forgatom magamban, annál jobban tetszik az ötlet. És persze nincs más esélyünk.
Felmérem a terepet. Milánékat keresem, de képtelen vagyok felfedezni őket, pedig ezen múlhat az akció sikere. Még húzom az időt, de könyörtelenül peregnek a másodpercek. Végül feladom, és vállat vonok. Talán valahol másutt várnak ránk. Ha kis szerencsénk van, a kerítésnél. De ha nem, akkor is mindegy. Tökölhetünk még, csak akkor biztosan veszítünk.
Oldalba bököm Nataliát, és az épület felé intek a fejemmel. Homlokát ráncolva néz vissza rám. Láthatóan nem érti, mit akarok.
– Másszunk fel! – súgom oda neki.
Felpillant a szinte tükörsima falra és megrázza a fejét. Nincs idő vitatkozni. Óvatosan előkúszom a bokrok közül, és megközelítem az épületet. A kapuból kiszüremlő fény derengésbe vonja a környéket. Ugyanakkor tudom, hogy mivel Jovanék a fénykörön belül állnak, nem láthatnak meg. Ők nem. Most mindjárt elválik, Bencéék itt vannak-e.
Semmi se mozdul. Ha elég lassan mozgok, nem vehetnek észre. Kiszámolom, melyik Jovan szobája. A földszinti ablakokat vasrács védi, de most éppen ez segít nekünk. Fölugrom és megkapaszkodom az erős rudakban. Könnyedén felhúzom magam, és felállok. Kifújom a levegőt. Megfordulok, és intek Nataliának. Néhány másodperc múlva ő is ott van mellettem.
– És most? – kérdezi.
– Tartsd magad erősen. Felmászom rajtad a következő ablak keretébe. Ha megvagyok, gyere utánam.
Nem vitatkozik. Rásimul a rácsra, kicsit süllyeszt, hogy könnyebben támaszt találjak a térdén. Fellépek rá, megkapaszkodom az első emeleti ablak peremében, majd talpamat a vállára helyezem. Ez a legkritikusabb pillanat. Magamban elátkozom azt, aki a bukóablakot kitalálta: ha kétszárnyú ablakok lennének az épületen, kényelmesen megkapaszkodhatnék, így viszont ki kell támasztanom magam az ablakkeretben. Először az egyik kezemmel tapogatom ki a fogást. Szerencsére érdes a kő, viszonylag biztonságosan meg tudok tapadni az ablakkeret sarkán. Amikor megvan, a másik kezemmel is oldalra araszolok. Lassan talpra állok. Natalia meginog alattam, egy pillanatra azt hiszem, hanyatt zuhanok, de sikerül visszanyernem az egyensúlyomat. Hálát adok magamban Igor bá’nak a sok-sok boulderezésért, és Izanagi szannak is, amiért állandóan ujjhegyen csináltatja velünk a fekvőtámaszt. Most már ki tudom feszíteni magam az ablakkeretben. Fellépek a párkányra. Jó széles, legalább ez némi könnyebbséget jelent. Megfordulok.
– Gyere már! – sziszegem.
Natalia guggoló helyzetbe húzza magát a vasrács tetején, fél kézzel megragadja a párkányt, a másikkal a lábamat. Mindkét kezemet és lábamat oldalra nyomom, így biztos támaszt tudok adni neki. Úgy kapaszkodik fel rajtam, mint a mókus.
– És most? – kérdezi, amikor megpihen mellettem.
– Mássz fel rajtam.
– Megőrültél?
– Mássz fel – ismétlem meg. – Ha elég gyors vagy, meg tudlak tartani.
– És ha nem?
Nem felelek.
– A felettünk lévő ablak nyitva van. Csak el kell kapnod a peremét – mondom végül. – Utána könnyedén felhúzod magad. Két-három másodpercig biztosan kibírom.
(Folyt. köv.)
