Nem megyünk le reggelizni. Nem csak azért, mert az étel gondolatára is összefacsarodnak a beleink, hanem mert képtelenek lennénk elviselni a többiek gúnyos pillantásait. Az az igazság, hogy Jovan hadművelete egyszerűen tökéletes volt: mindenben Szun cu útmutatásait követte. Először is szövetségest szerzett ellenünk, méghozzá olyan szövetségest, akit mi hangoltunk önmagunk ellen. Arra is rájött, hogyan tereltük el a figyelmüket Budapesten. Ezt követően sikerült teljesen elaltatnia a gyanúnkat. És ahogy megszervezte az egészet… a csőbe húzásunkhoz már jó előre tudnia kellett a bécsi útról, megszereznie a szálloda műszaki tervrajzát, előkészíteni az akciót. Mindeddig jókat röhögtem, amiért sikerült megfújnom a mobilt a szobájából, de a jövőben ezzel a haditettel nem nagyon büszkélkedem. A visszavágás kegyetlenül hatékonyra sikerült. Jovanék megmutatták, mennyivel előttünk járnak. Persze némi szerencsével mi is bevihetünk egy-egy találatot, de nagyon messze vagyunk attól, hogy egy ilyen összetett műveletet kiterveljünk és végrehajtsunk.

Nem tehetek róla, de valahol haragszom Markóra. Ő volt a gyenge láncszem. Ha nincs különleges viszonyban Jovannal, sose húznak csőbe. Persze tudom, ez csak félig igaz. Ha nincs Marko, másképp húztak volna csőbe. Jovan nem hagyhatta magán száradni, hogy egy alsóbb évfolyamos megvezesse. Ha innen nézem, nagyon nagy ökörség volt feltételezni, hogy Jovan valaha is békejobbot nyújt nekem. Mégis elhittem, mert el akartam hinni. Elaltattak, és elbíztam magam. Sokkal kellemesebb volt abba a hitbe ringatni magunkat, hogy meg lehet úszni a dolgot. Pedig az én döntésem volt, hogy elemelem a mobilt. Akkor jó poénnak tűnt. Egy darabig áltathattam magam azzal, hogy úgyse derül ki, de miután Bence elköpte a dolgot, tudnom kellett, hogy célkeresztben leszek. Jovan nem is csinált titkot belőle, és csak Alexnek köszönhettem, hogy megúsztam. Mégis ellustultam, mert… mert nem bírtam az állandó feszültséget. El akartam hinni, hogy Jovan lenyeli a békát, és békejobbot nyújt, csupán azért, mert nekem ez így kényelmes. Az egész pofára esés ebből következett. Én kezdtem a háborút, de belefáradtam. Pedig tudhattam volna, hogy nem én döntöm el, mikor lesz vége. Hirtelen bevillan Igor bá’, amint alkalmazott közelharcot tanít. Nem szokta kímélni az embereket. Minden technikát sérüléshatárig visz, és amikor a srácok a fájdalomtól üvöltve, kétségbeesett kopogással jelzik, hogy feladják, elbődül, hogy mindenki értse: Ne kopogj! Akkor van vége, amikor én befejeztem!

Azon töprengek, Jovan vajon miért éppen Bécsben csapott vissza. Nyilván, mert itt számítottam rá a legkevésbé. Azért ennél összetettebb a dolog. Nem csupán azért beszélt az együttműködésről, mert el akart altatni. Túl hosszan foglalkozott a témával, és ez elárulta. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy jó irányba tapogatóztam: nem véletlenül jöttünk Bécsbe, a mostani kirándulásnak köze van a játszmához is. És mi tehetné teljesebbé Jovan diadalát, mint az, hogy ezen a kulcsfontosságú helyen sikerül kiiktatnia minket a képből?

Fogalmam sincs, ők mire jutottak, azonban tudom, mi milyen irányba indultunk. Persze kérdés, hova visz ez az út, lényeges szál-e a történetben, vagy csak színezi a képet… mindenesetre ebbe akadtunk bele, ezt kíséreljük meg kibogozni. Míg ezen töprengek, rájövök, hogy a siker nem csupán felkészültség és tapasztalat, hanem nagyon sok esetben a szerencse dolga is. A tapasztalat inkább ahhoz kell, hogy az ember felismerje, lényegi momentumra bukkant, és ne hagyja elsikkadni a dolgot.

Tíz óra felé azért már sikerül összekapni magunkat. Megbízhatóan rendbe jöttem, pontosabban szólva teljesen kiürültem. Nem kívánom az ételt, ami szerencse: ha tombolnának a gyomorsavaim, bizonyára jóval keservesebb lenne.

A többiek elmentek a kiállításra. Mi négyen itt maradtunk. Ami azt illeti, nem nagyon bánom. Bécs nincs felkészülve a kelet-európai turisták rohamára. Az ilyen slágertárlatokon hatalmas a tumultus. Kíváncsi vagyok, mikor kapnak észbe és látják be, egészen más módon kell szervezniük az efféle rendezvényeket.

Kopognak az ajtón. Biztosan Stefiék, gondolom.

– Bújj be! – kiáltom.

Natalia óvakodik be a szobába.

– Hogy vagytok?

– Kösz, egész jól.

– Hallottam, mi történt.

Szuper. Erre vágytam leginkább. Vajon van valaki ebben a kurva szállodában, aki még nem tudja, mekkorát szívtunk? Esetleg még egy táviratot is küldtek az otthoniaknak? Azután kapcsolok.

– Hát te? – kérdezem. – Nem kéne a többiekkel lenned a tárlaton?

– Itt maradtam.

– Azt látom.

Natalia nagyon sóhajt.

– Azt mondtam, hogy én is rosszul vagyok – mondja. – Együtt voltunk az Oberlaában… szóval Szilvia csont nélkül bevette.

(Folyt. köv.)