Március 27.
Még mindig tart a melegfront, napközben csaknem húsz fokig kúszik a hőmérő. Tiszta az ég, a kosárlabdapálya fekete aszfaltborítása magába szippantja a napfény melegét. Igor bá’ a hétvégén kihajt bennünket egy gyors házibajnokságra. Mindenki játszik mindenkivel, a végén a győztes meccsek és a pontok alapján rangsorolják a csapatokat. Az öt fő adott. Persze vannak meglepetésgyőzelmek – a körmérkőzések során mindenkinek szükségszerűen vannak hullámvölgyei –, ennek ellenére alapvetően nem változnak a trendek. A felsősök viszik a prímet minden évben.
Régen nem idegesített ennyire a vereség, de most, hogy már csaknem beértük a végzősöket, dühít, hogy beleverik az orrunkat a két év előnyükbe. Most valahogy nem vigasztal az a tudat, hogy két év múlva mi leszünk a csúcson, mert az idei végzősöket már nem fogjuk tudni legyőzni. Szóval most, vagy soha.
Ahogyan most állunk, inkább soha. Háromszor ötperces mérkőzéseket játszunk, hogy gyorsabban pörögjön a buli. Egy csapat sose játszik két meccset egymás után, szóval elvileg van időnk regenerálódni. A gyakorlatban kevésbé szép a leányzó fekvése. Egy nap akár három-négy meccset is vívhatunk, és a mérkőzések közti szünetek inkább arra jók, hogy lemerevedjenek az izmaink. Ez főleg akkor öröm, ha friss ellenfelet kapunk.
Többszörös hátrányban játszunk az idén. Először is, nincs velünk Barna, aki remek irányító volt. Ráadásul sose húzta fel magát, mindig le tudta nyugtatni a csapatot. Ő maga úgy játszott, akár a gép: pontos volt és megbízható. Nem csillogott, ezt meghagyta Stefinek és nekem. Most kegyetlenül érezzük a hiányát. Nincs hinterlandunk.
Natalia természetesen a csapatunkban játszik. Ő az Achilles-sarkunk. Nem csak azért, mert alacsony és vékony, hanem mert a srácok kifejezetten szemetek vele. Ahol lehet, húzzák: lesprintelik, elhalásszák a feje fölül a labdát. Határozottan rászálltak. Ő összeszorított foggal játszik tovább, mégis látom rajta, nem sok választja el attól, hogy kiboruljon.
Ezzel együtt nem Barna hiánya, vagy Natalia a baj, hanem az, hogy az utóbbi pár hétben teljesen szétesett a csapat. Nem arról van szó, hogy nem beszélünk egymással, vagy bárki fűrészelné a másikat. Természetesen ugyanúgy tanulunk, áthúzzuk egymást a dolgozatokon, mégis mindenki a maga feje után megy. Tudom, nekem kéne összerántanom a többieket, csakhogy nem megy. Stefi lassan meggyőzte a srácokat, hogy nem érdemes a pendrive-on kapott anyagon rágódni. Hiába állt össze a kép – szerintem –, ha erről nem tudom meggyőzni a többieket. Amikor felvázoltam nekik a legújabb elméletemet, Stefi csak annyit mondott: Oké, ez nagyon logikusan hangzik. Lehet, hogy igazad van. Viszont mondd meg, mi köze ennek az Alapítványhoz?
Nem feleltem, mert nem tudom a választ. Az az igazság, hogy egyedül Barna tartja bennem a lelket. Ha ő nincs, sose jutok el idáig a megfejtésben. Legutóbb azt írta, most már tutira sínen van a dolog, azonban ezt nem árulhatom el a többieknek. Amennyiben véletlenül kiszivárog, hogy tartjuk a kapcsolatot, azonnal cuccolhatok – és persze az egész csapat is. Natalia talán meg tudná fordítani a hangulatot, csakhogy ő nem áll velem szóba, amióta meglátott Szilviával az istállóban. Természetesen váltunk pár szót, ha muszáj, de érezhetően jeges a viszonyunk. Hiába szeretném megbeszélni vele a dolgot… igazából fogalmam sincs, mit mondjak neki. Azt hiszem, valójában ez a legnagyobb baj. Hogy még szebb legyen, Szilvia is gondosan tartja a három lépés távolságot. Kedves, ám nem enged közel magához.
Persze minden sínen lenne, amennyiben elfogadnám a többiek álláspontját, és a szakmai gyakorlat helyett a tanulásra koncentrálnék. Csakhogy ezzel átadnám Stefinek a stafétát. Izanagi szan mondása jár az eszemben: Időnként csatát kell veszíteni, hogy megnyerhesd a háborút – azonban képtelen vagyok rászánni magam.
Inkább a kosárlabdára összpontosítok. Ha sikerül jó helyezést elérni, az összeránthatja a csapatot. Ezzel az a gond, hogy jelenlegi szétesett állapotunkban esélyünk sincs a tisztes szereplésre. Huszonkettes csapdája: ahhoz, hogy összekovácsoljam az Ötösfogatot, sorozatban kéne nyernünk a meccseket, de ez nem fog menni addig, amíg nem vagyunk egységesek. Pedig rendesen hajtunk. Mégis egymás után csúszunk le a passzokról, adjuk el a labdát, hagyjuk ki a ziccereket. Nem vagyunk egymásra hangolva. Utoljára talán két éve szerepeltünk ilyen lehangolóan, csak akkor, kilencedikes korunkban lazán belefért. Most viszont több mint kínos. Ráadásul a többi csapat is látja, hogy valami baj van velünk. Érzik a vérszagot, rendesen kihasználják a hibáinkat. És mint mondtam, Natalia se sokat javít az esélyeinken.
Ebben a helyzetben csak egyet tehetek. Megpróbálom a hátamon vinni a csapatot. Kőkeményen hajtok, harcolok, egyszerre próbálok önmagam lenni és átvenni Barna szerepét. Nem sok sikerrel. Mégse adom fel. Mindenáron győzni akarok, mert ezzel egyszerre erősítem meg a csapatot és a saját helyzetemet.
(Folyt. köv.)
