– Pont ez az – mondom.

– Akkor a kudarc a siker? – kapja fel a vizet Stefi. – Ezeregy olyan dolgot tudok mondani, ami a lehető legtávolabbról se kapcsolódik az Alapítványhoz. Ennek így semmi értelme. – Olyan lesújtóan pillant rám, mintha én kardoskodtam volna a pesti út mellett, nem ő.

– Odaengednétek? – kérdezem válasz helyett.

Arrébb húzódnak. Félig az ágyra hasalok, így mindannyian látják valamennyire a monitort. Megnyitom a pendrive-on kapott anyaggal kapcsolatos képtárat. Legalább két tucatszor átpörgettem már ezeket a fotókat. Újra meg újra átszűrtem, rendszereztem. A legnagyobb részüket leselejteztem. Persze ezeket se dobtam ki, csak más könyvtárba pakoltam. A maradék viszont, több mint érdekes. Most ezeket veszem elő. A belgrádi merénylet. A gyógyszerészeti konferencia. A német testépítő klubok. A kijevi zavargások. A hamburgi cégegyesítés. A budapesti ingatlanvásárlások. Lassan hívom be a képeket, egyiket a másik után. Hagyom, hadd égjen be a retinájukba, ahogy az enyémbe is beleégett. Marko csöndesen figyel. Stefi igyekszik összpontosítani, mert érzi, hogy itt van a kutya elásva. Kálmán láthatóan unja a banánt. De Natalia a meglepőbb valamennyiük közül. Szinte issza a képeket, pedig ő az egyetlen, aki legalább annyiszor átnézte őket, mint én.

Amikor végzek, visszamegyek a tablóképekre. Nem kell magyaráznom. Látom a szemükben a felismerést. Némelyik ember több helyen is ott volt. Mások csak egy-egy eseményen bukkantak fel. Összesen nyolc embert számolok össze. Mind az Alapítványnál végeztek.

Marko hosszan fújja ki a levegőt.

– Ez több mint véletlen egyezés – dörmögi.

– Aha – bólogat Setfi is áhítatosan.

– Csodás – töri meg váratlanul az ünnepi hangulatot Natalia. – Viszont meg tudnátok magyarázni nekem, hogy miért nem láttunk ezek közül senkit a mostani konferencián? Nagyon szép ez az összeesküvés-elmélet, aminek persze nem tudjuk a lényegét, csak ha így van, akkor nem kellett volna itt is felbukkanniuk? Oké, nem mindenkinek, de legalább egyvalakinek?

– Talán nem szúrtuk ki…– mondja Kálmán, ám a lány olyan jeges pillantással válaszol, hogy rögtön belészakad a szó.

Natalia szokás szerint rátapintott a dolog gyenge pontjára, azonban nem hagyom, hogy erre terelődjön a többiek figyelme.

– Fogalmam sincs, miért nem láttuk egyiküket se – ismerem be. – De nem ez a lényeg. Sose jöttem volna rá, hogy mi a feladvány megoldása, ha ők is itt vannak. Tulajdonképpen már mindannyian a látóterünkbe kerültek, amikor feltérképeztük Palotás Kristóf kapcsolati hálóját, csak persze nem vettük észre, hogy mi a közös bennük, mert fogalmunk se volt, hogy mit keresünk.

– Túrót, erre már Bécs után rájöttünk – száll vitába velem Natalia. – Emlékezz, csináltunk egy listát, amin összevetettük a fényképeken szereplő embereket a faszbukos anyaggal.

– Erre gondolsz? – nyitom meg szinte azonnal a kérdéses fájlt.

– Aha.

– Akkor arra is emlékszel, hogy egyiküknek se volt kapcsolata Alexszel? – kérdezek vissza.

– Persze.

– Ezért pattantunk le erről a szálról – magyarázom a többieknek. – Gyakorlatilag vakvágányra futott az elméletem.

– A hanyadik is? – szúrja közbe epésen Stefi.

Nem törődöm vele.

- És most, amikor a konferencián néztem az embereket – folytatom –, beugrott a dolog. Először nem tudtam, miért olyan ismerős az érzés. Persze, nagy nyüzsi, felhajtás, celebek, meg minden. Később észrevettem néhány arcot ezekről a fotókról – mutatok a PASTRUJNO-val kapcsolatos könyvtárra. – De ők szokták a hivatalos rendezvényeken képviselni a céget. Azután bevillant, mi zavar annyira: hogy senkit se látok a mieink közül.

– Nagy ügy – mondja Stefi. – Volt egy feltevésünk. Nem jött be. Buktuk. Nem értem, miért kerítesz olyan nagy feneket a dolognak.

– Persze, hogy nem jött be – mutatok rá. – Mert egészen mostanáig az egyezéseket néztük. Minden erőnkkel azt kerestük, ami összeköti ezeket az embereket. Egymással és az Alapítvánnyal.

(Folyt. köv.)