Június 15.

Tanévzáró. Kinyalva állunk az aulában. Odakint dögmeleg van, idebent kellemes huszonhárom fok. Szokásomhoz híven az Armani öltönyömet vettem fel. Azon gondolkozom, vajon a ruhatárunkat vihetjük-e magunkkal, vagy azt is elveszítjük a hallgatói jogviszonyunkkal együtt?

Nincsenek illúzióim. Ezt a félévet még befejezhettük itt. Senkit se vágnak ki a szemeszter közben. Nem akarják, hogy évet veszítsünk, elég büntetés, hogy el kell hagynunk ezt a helyet. Hogy ki teljesítette a követelményeket és ki nem, azt mindig a bizonyítványosztás után tudjuk meg. Aki kihullott, másnapra eltűnik. Sose beszélünk róla többet.

Persze, azért a pletykákból tudható, kinél billeg a léc. Elkapok egy-két fürkész pillantást. Rezzenéstelen arccal nézek vissza. Ezt is alaposan belénk verték: akár jó történik, akár rossz, fogadd egykedvűen. A reakcióid elárulnak, mondja mindig Izanagi szan. Őt se látom többet.

Misi bá’ nem vágott ki azonnal. Összehívta a tantestületet, és úgy döntöttek, levonnak kétszáz pontot a csapat teljesítményéből az Alapítvány szabályzatába ütköző tevékenység miatt. Ezzel persze megpecsételték a sorsunkat. Vastagon a minimális ponthatár alá kerültünk, és az elmúlt néhány hétben esélyünk se lehetett rá, hogy lefaragjuk a hátrányunkat.

Stefi természetesen kiborult a hír hallatán. Rám zúdította minden keserűségét. Azóta se tudom, mi fáj neki jobban: az, hogy kivágtak, vagy az, hogy Barna velem tartotta a kapcsolatot. Kálmánnak szokás szerint könnybe lábadt a szeme. A legjobban az lepett meg, hogy Marko is elveszítette szokásos önuralmát:

– Nem vagy igaz, bazd meg! – ordította. – Egyértelműen nyerésre állunk, és azt is elkúrod? Muszáj volt túlfeszíteni a húrt? Most jobban érzed magad, hogy mindannyian mehetünk a francba?

Nem feleltem, elvégre igaza volt. Magamban százszor visszajátszottam már a Misi bá’val folytatott beszélgetést. Fogalmam sincs, mi ütött belém akkor. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Csak az tartott vissza, hogy ez se oldana meg semmit.

Furcsa mód Natalia vett a védelmébe.

– Elmentek a sunyiba! – üvöltötte le a többiek fejét. – Ha most beadja a derekát, zsinóron rángatják egész életében. Mielőtt szabadulna innen, egész biztosan beviszik egy olyan utcába, hogy továbbra is a kezükben tarthassák. Mi a fene olyan fontos itt? Tavaly decemberben úgyis kirúgtak volna valamennyiünket. Most semmi sem indokolja jobban, hogy kivágjanak, legfeljebb az, hogy beleláttunk a kártyáikba. Ha emiatt basznak ki, tegyék. Geri nem hagyta, hogy sarokba szorítsák. Szedjétek le emiatt a fejét… ha ennyire itt akarsz maradni, menj, és nyalj be csontig Misi bá’nak! Biztosan értékelni fogja.

Marko meghökkent és elhallgatott, de Stefinek ez volt az utolsó csepp a pohárban:

– Tudni akarod, mi olyan fontos itt? – támadt vissza. – Elmondom neked tételesen: itt a legmenőbb cuccokban járunk, király kajákat eszünk, beutazzuk a fél világot, saját szobánk van, és ha kikerülünk innen, akkor is sínen van az életünk. A legjobb egyetemekre járhatunk, és ahogy Misi bá’ mondta Gerinek, két kézzel kapkodnak utánunk a legfaszább cégek. Ehhez képest semmi kedvem visszakerülni valami lepukkant gyerekotthonba, menzán zabálni, egy csomó fasszal közösködni, folyton bunyózni, ha valaki belém akad. Úgy dióhéjban ennyi…

Nem szóltam közbe, magamban Stefinek adtam igazat, még akkor is, ha jólesett, hogy Natalia mellém állt. Amikor a lány megunta a meddő vitát, és hazaindult, vele mentem. Ezzel is begyűjtöttem néhány gyilkos pillantást.

Szótlanul baktattunk egymás mellett. Amikor az istállókhoz értünk, megálltam. Arra gondoltam, hogy mennyi dolog kötődik ehhez a helyhez. Itt sérült le Barna, itt ismertem meg Szilviát. Itt kerültünk először közel egymáshoz Nataliával. Itt mentett meg Igor bá’. Nagyon távolinak tűnt az egész. Elveszítette a jelentőségét.

– Kösz – mondtam a lánynak.

– Nincs mit – mosolyodott el.

– Most hogyan tovább? – kérdeztem.

Megvonta a vállát.

– Valahogy majd csak lesz. Eddig is volt. – Kutató pillantást vetett rám. – Azért mi itt vagyunk egymásnak. A többiek is rá fognak jönni, ha lehiggadtak. Első lépésként, mondjuk, megkereshetnénk Barnát.

Felsóhajtottam.

– Amióta megírtam neki, hogy mindent elmondtam Misi bá’nak, nem felelt. Napok óta próbálom elérni, de nem válaszol. Pedig még a levelesládájában is hagytam üzenetet. Vagy berágott, vagy elvették a gépét.

Natalia elgondolkodva nézett maga elé, azután felvetette a fejét:

– Nem baj – mondta. – Megkeressük.

(Folyt. köv.)