Tótisz András, a magyarországi SKI (Shotokan Karate International) megalapítója mondta egyszer: „a sikeres edzői munka 90%-ban azon múlik, hogy mennyire tudod fanatizálni a tanítványaidat.” Nem tudom, hogy a fenti tétel matematikailag mennyire pontos, de az biztos, hogy a megfelelő motiváció kulcskérdés a bunyóban.

Az ütős bunyó jellemzően nem a gazdagok sportja. Akkor se, ha egyes műfajokban a sztárok komoly pénzeket szakítanak. A jó versenyzők ugyanis nem a semmiből jönnek. Ehhez kell egy olyan – minél szélesebb közeg – amelyben a konfliktusokat gyakran nyers erővel rendezik, és emiatt a férfikép meghatározó eleme, hogy az ember ki tudjon állni magáért, ha kell. Erre nem csak azért van szükség, hogy nagy legyen a merítés, hanem a szakértő közönség is ebből a közegből jön. Ők azok, akiket nem lehet megetetni szórakoztatóipar által ügyesen felépített figurákkal, gagyi meccsekkel, mert tudják, hogy a bunyó nem arról szól, hogy ki milyen látványosan védekezik, és hány pontot gyűjt a menetek során.

A szórakoztatóipar igyekszik a saját eszközeivel formálni a küzdősportokat. A nézettség maximalizálásának érdekében minden fogást bevetnek – és működik is a dolog. Csakhogy a bunyó nem hőseposz. Az egyéni teljesítmény mítoszának összeomlását pontosan rögzíti a Tűzszekerek című film. Azt ma már mindenki tudja, hogy a jó bunyósok nem a fán teremnek. De azért túlzás, hogy elemzőkkel, orvosokkal, kommunikációs szakemberekkel feltuningolt csapat dolgozik azon, hogy egy-egy mérkőzésen ki hogyan „oldja meg” az ellenfelet.

A legfurább, hogy, amikor a szórakoztatóipar mítoszt gyárt, sokkal pontosabban érzi a küzdősport lényegét, mint amikor reális termékként akarja eladni a bunyót. Az első Rocky filmek pontosan megfogalmazzák, miről szól a boksz, honnan jönnek ezek a srácok. De mindig van egy olyan szegmense a világnak, hol ilyenek a körülmények. Muhammad Ali nemzedéke nem a luxuslakóparkokban nőtt fel, ahogy a muay thai aranykorának, az 1980-as, ’90-es évek nagy sztárjai sem.

A lethwei (burmai boksz) ma azért van feljövőben, mert ezek a srácok tényleg így élnek és edzenek, ahogy az a belinkelt videó mutatja. Számukra kitörési lehetőség a bunyó. Ők az életmódjukból fakadóan kemények. Folyamatos küzdelemben választódnak ki a legjobbak. Itt nem óvják a versenyzőket, aki nem bírja, kihullik. Száz jelentkező van a helyére, és mindegyik győzni akar.

Magyarországon ma adottak a feltételek ahhoz, hogy nemzetközi mércével is jónak számító, színvonalas mérkőzéseket láthassunk. Ehhez azonban el kell felejteni a sportdiplomáciai manővereket, a bajnoképítést, a pitiáner belharcokat, illetve azt a hozzáállást, hogy a legtöbben csak kivenni akarnak a bunyóból, anélkül, hogy komolyan beleraktak volna. Nem bajnokokra, médiaközvetítésre, és állami támogatásra van szükség, hanem kőkemény, őszinte meccsekre. A nagy sztárok, mint Gatti, Rambaa, Manhoef, Tun Tun Min, nem nyerték meg minden meccsüket. De nem is vonultak vissza egy-egy verség után, és a közönség tudta, hogy akár győznek, akár veszítenek, addig mennek előre, amíg ki nem dől a másik vagy ki nem dőlnek.

A kiegészítő anyagokért kattintsatok a Maflás Facebook oldalára.