A csupaszöklös bunyóval kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy azok választják ezt a műfajt, akik nem elég jó bunyósok. Persze ezt a logikát követve az megy el hosszútávfutónak, aki nem elég jó sprinter (és viszont), vagy az megy el evezni, aki nem elég jó úszó, stb. Különösen fájdalmas szakcikkekben ilyet olvasni most, amikor a küzdősportok világában elég gyakran ruccannak át jó nevek másik sportágba ahhoz, hogy egyértelműen látszódjon, mindenki leginkább a saját szabályrendszerében tarol.

További gond a fenti állítással, hogy sikeresen lenullázza a korai MMA-t, amikor még kesztyű nélkül nyomták. Persze attól, hogy nem kesztyűben bunyóznak, még számtalan szabályrendszer létezik, a nagy világszövetségektől az illegális bajnokságokig, de egy valami biztos: megfordult a Queensberry-szabályokkal elkezdődött trend, ami egyre hatékonyabb védőfelszerelést írt elő a versenyzők biztonsága érdekében. Ma egyre kisebb a kesztyűk mérete, és sok esetben visszatérnek a csupaszöklös harchoz.

A csupaszöklös bunyó kevésbé látványos, mint a kesztyűs küzdelmek – leszámítva persze a legtöbbször borítékolható vérfürdőt és a kiütéseket – de tagadhatatlan, hogy a kocsmai feelingnek is megvan a maga közönsége. Ez persze nem jelenti azt, hogy a csupaszöklös bunyónak nincsenek meg a technikai finomságai, azonban eltart egy ideig, amíg ezekre rááll az ember szeme.

A csupaszöklös bunyó egyik legjobban reklámozott szervezete a philadelphiai (USA) székhelyű BKFC (Bare Knuckle Fighting Championship), ami a K1 mintájára, más küzdősportokban nevet szerzett versenyzőkkel igyekszik izgalmassá tenni a mérkőzéseket. Az alábbi mérkőzésben minden megvan, ami népszerűvé tette a műfajt: rendes adok-kapok, vér, gyors kiütés.

A K.O.T.S. (King Of The Streets) alapvetően más, mint az 1889 óta hivatalosan működő BKFC. A feltehetően orosz tulajdonú (vagy legalábbis jelentős orosz érdekeltségű) illegális szervezet alapvetően a fociultrák közötti összecsapásokra szakosodott, ami az ustawka szelídített formája, és ez már önmagában is garantálja a nézőközönséget. Bár azt állítják, hogy csupán kötöttségektől mentes, „tiszta” bunyót szeretnének, a K.O.T.S. nagyon jól felépített üzleti vállalkozás. Hogy az undergrund jelleg mennyire valós, és mennyire a hype része, nem tudom, de kétségtelen, hogy nincs menetidő, betonon, cipőben vívják a csupaszöklös MMA stílusú küzdelmeket, amelyekben még a szemtámadások is megengedettek.

A csupaszöklös sportágak jelenlegi királya vitathatatlanul a lethwei, vagy más néven burmai boksz. Egyrészt, mert a sportág közel 70 éves története során már módja volt kiválasztódni azoknak a versenyzőknek, akik kellően látványos és magas színvonalú technikával küzdenek a szorítóban, másrészt a szabályrendszerből fakadóan megmaradt az összecsapások nyers, brutális jellege is. A lehtweiben megengedettek a könyökütések, a térdelés, a rúgások, a zárt öklös technikák, a dobások, földrevitelek és még a fejelés is, ami alapvetően átírja a muay thaiból már ismert clinchelés mikéntjét.

Mit csináljunk, ha kedvenc plázánkban belefutunk egy láthatóan zavart, bazi nagy pengével hadonászó fasziba? A reakciók a meneküléstől a csöndes szemlélődésen át az aktív közbelépésig terjedhetnek.

Most tekintsük el a kötelező köröktől, úgyis mint

• halmozottan hátrányos helyzetű,
• beteg,
• láthatóan tudatmódosító szer hatása alatt áll, szóval nem képes mérlegelni, mit csinál,
• a társadalom áldozata,
• segítségre szorul,
• azt akarja, hogy figyeljenek rá,

stb, mert ha egy bökővel a hasában végzi az ember, akkor nem sok hasznát veszi az empátiának. Amúgy a pasas körül állóknak mázlija volt, hogy nem vetette rájuk magát, mert akkor nagy valószínűséggel nem így alakul a történet.

Szögezzük le, hogy az se a legjobb ötlet, ha valaki megpróbál ilyenkor a potenciális késelő lelkére beszélni, ahogy a piros csukás srác teszi (0:50), mert tényleg a szerencsén múlt, hogy úgy végződött, ahogy (0:59).

A problémát végül a fehér pólós fickó oldotta meg (1:08), aki pontosan azt teszi, ami ilyenkor kell

• hátulról suhint oda
• elég hosszú fegyvert választ, hogy ne kelljen a kés közelébe mennie (1:04)
• akkorát csap oda, amivel padlóra küldi a késsel hadonászót

és ezután persze jöhet minden

• a kés elvétele (1:11)
• bilincselés (1:25)
• elvezetés (1:32)

ahogy a nagykönyvben meg van írva. Érdemes visszanézni, hogy a srác mennyire komótosan ballag a kordonoszlophoz, és milyen gonddal veszi szemügyre az eszközt, hogy megfelel-e a célnak, mielőtt akcióba lendül. A többi történelem.

Ha a működő megoldások érdekelnek, kövess a Hétköznapi önvédelem Facebook oldalán.

A valóságos és a valóság

A született misztikusok másként érzékelnek, mint a nagy többség. Nem azért, mert nem látják, hallják, érzékelik azt, amit a többiek, hanem mert olyan dolgokat is látnak, hallanak, érzékelnek, amit a többi ember nem. A született misztikus rendszerint nem logikai úton oldja meg a problémákat, hanem ráérez a megoldásra – esetleg megálmodja, vagy látomások révén világosodik meg. A valósággal párhuzamos, érzésekre épülő, alternatív világot épít magának.

A misztikusok eszköztára a harcművészet elsajátítása során hatékony segítséget jelent. A meditációs gyakorlatok révén az ember gyorsabban találja meg az egyensúlyát, éli be a távolságot, növelheti a sebességét, harmonizálhatja a különböző izomcsoportok munkáját, ismerheti fel öntudatlanul a másik ember szándékát, stb. Ha jobban belegondolunk, ez egyáltalán nem meglepő: a harcművészet a magas ismétlésszámra épülő rendszer, és ebből fakadóan a mintázatok viszonylag gyorsan beégnek az ember agyába. Minden feltétel megvan ahhoz, hogy a misztikus megközelítés optimálisan működhessen.

A dinamikus meditációk során érzésekkel dolgozunk. Olyan dolgokat élünk át, amelyek valóságosak, de nem a valóság. Ezeket a tapasztalatokat hajlamosak vagyunk realitásként kezelni, de az érzéseinket – bármennyire intenzívek is tudnak lenni időnként – nem feltétlenül érdemes kikezdhetetlen igazságként, a dolgok origójaként kezelni. A legtöbben valószínűleg már érezték úgy, hogy nem képesek a szerelmük nélkül élni, de az élet elég gyakran rácáfol erre az érzésre. Viszont, ha harcművészetről van szó,  érdemes megfigyelni, hogy mi történik valójában egy dinamikus meditáció során a testünkben, és mi váltja ki a gyakorlat során átélt érzést,  illetve azt, hogy ez az érzés milyen fizikai változásokkal jár – bár a legtöbb misztikus nem jut el ide, ami számos probléma forrása.

A misztikus megoldások ugyanis remekül működnek, amíg ismerős terepen mozog az ember. Ha kellő mennyiségű adattal, skillel rendelkezünk, nincs szükségünk arra, hogy végiggondoljuk a problémákat. Agyunk első rendszere is megbízhatóan megoldja a helyzetet. Ha mindez misztikus élménnyel párosul – amire van esély, hiszen a misztikus gyakorlatok deklarált célja ennek megteremtése – könnyen azt hihetjük, hogy a tévedhetetlen megoldások a misztikus lelkiállapotból fakadnak. A misztikus tapasztalat persze nagyon is valóságos, hiszen átéljük. Ugyanakkor az érzéseink, bármennyire is valóságosak, nem azonosak a valósággal. 

Épp ezért az ismeretlen terepen mozgó misztikusok elképesztően nagyokat szoktak tévedni. Míg a szakmájukban vagy jól ismert közegben 100%-os biztonsággal választják a tökéletes megoldásokat, ha kilépnek a komfortzónájukból – misztikus állapot ide vagy oda – legfeljebb a matematikai valószínűség arányában hoznak helyes döntéseket.

Van, aki úgy reagál erre, hogy nem vesz tudomást a kudarcról, és csak azokra az élményekre összpontosít, amelyek alátámasztják az elképzeléseit. Más úgy véli, hogy az adott pillanatban elvesztette a kapcsolatot a természetfelettivel, és többet kell gyakorolnia, hogy folyamatosan egy legyen vele.

A szakrális tudás

A miszticizmus és a szakrális tudás azonban két külön dolog, még akkor is, ha a szakrálisnak tekintett alapművek is egybemossák a kettőt. A szakrális tudás birtokosa kapcsolatban áll a természetfelettivel, és ezért nem vonatkoznak rá a hétköznapi lét törvényei: vízen jár, képes legyőzni a halált, kettéválasztja a tengert, stb. Ennek legtömörebb megfogalmazása így hangzik:

„Mert bizony mondom néktek: Ha akkora hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.”

Ezzel a mustármagnyi szakrális tudással vagy rendelkezik valaki, vagy nem. A miszticizmus viszont túl esetlegesen, illetve meghatározott körülményekhez kötötten működik ahhoz, hogy a szakrális tudás kapuja legyen. A misztikus gyakorlatokat érdemes a helyükön kezelni: olyan pedagógiai eszközök, amelyek felgyorsíthatják a tanulás folyamatát. A misztikusok eszköztárát felhasználva úgy is eredményesek lehetünk, hogy közben nem tudatosodik bennünk, mi történik valójában – de persze megkönnyíti megértés folyamatát, ha a későbbiekben azt elemezzük, mit csinálunk jól, és nem azon töprengünk, hogy mit csinálhatunk rosszul.

A misztikus tapasztalatok révén – bármilyen varázslatosak is legyenek – nem szerezhetjük meg a szakrális tudást. Saját korlátainkat átléphetjük, de az emberi korlátainkat nem. A misztikus gyakorlatok, a misztikus pillanatok révén elérhetjük, az emberi teljesítőképesség csúcsát, azonban bármennyire is emberfelettinek tűnik az eredmény, valójában nagyon is emberi – mechanikai, fiziológiai, pszichológiai magyarázata van. Épp ezért, mint ahogy azt az írás elején is mondtam, bár a harcművészetek ezer szállal kötődnek a miszticizmushoz, a harcművészetek gyakorlása révén senki se tesz szert szakrális tudásra. A harcművészet, mint minden más művészet, megadhatja a spiritualitás illúzióját, ez azonban bármennyire is valóságos tapasztalat, nem a valóság.

A cikk első részét itt tudod elolvasni

Sokan úgy vélik, hogy a harcművészeteket az különbözteti meg a nyugati sportoktól, hogy a harcművészetek spirituális többlettel rendelkeznek. Ilyenkor rendszerint azokra az ezoterikus elméleti háttérrel rendelkező misztikus gyakorlatokra gondolnak, amelyeknek hagyományosan szakrális jelentőséget tulajdonítanak.

Bár kétségtelen tény, hogy a hagyományos harcművészetek szorosan összefonódtak a különféle vallások misztikus tanításainak egyes elemeivel, és számos harcművészet alapítói, illetve gyakorlói között találunk született misztikusokat, a harcművészetek gyakorlása révén senki se tesz szert szakrális tudásra. Az ezzel kapcsolatos kijelentések – mármint, hogy a harcművészetek révén szakrális tudás birtokába juthat az ember – leginkább az önismeret hiányára vezethetők vissza.

Szálazzuk szét a dolgokat

A harcművészet gyakorlása során mozdulatokba zárva adjuk át a tudást. Az így megszerezhető ismeretek rendkívül széles skálán mozognak: az alapvető mechanikai, anatómiai alapvetésektől, a taktikai, stratégiai elveken át, saját határaink és mozgatórugóink elfogadásáig és beéléséig terjed. A probléma az, hogy egy mozgássort akár több tucat módon is el lehet rontani, és ha elkezdjük javítgatni a hibákat, sose érünk a végére – nem beszélve arról, hogy szinte lehetetlen egyszerre figyelni arra, hogy kiküszöböljük minden hibánkat.

Épp ezért a harcművészetekben a tökéletes mozdulat megragadására törekszünk. Egyszerűbb és gyorsabb a jót megtanulni, mint a rosszat javítgatni. Persze a tökéletes mozdulat megvalósítását leginkább az ember maga akadályozza: mindaz az ismeretanyag, amit addigi élete során felhalmozott. A tökéletes mozdulat először csak kipattan az emberből. A legtöbb ember nem tud válaszolni rá, amikor rákérdezünk, hogyan csinálta. Épp ezért mondjuk el számtalanszor a tanítás során: Ne akard, hagyd megtörténni. Ez pedig az ember lelkiállapotán múlik – és ezzel máris benne vagyunk a misztikus gyakorlatok sűrűjében.

Misztikus élmény, misztikus tapasztalat, misztikus gyakorlat

Mindenkinek volt már misztikus élménye. Nem kell hozzá sok, elég vízparton ejtőzni napnyugtakor, és egyszer csak megszűnik az idő, eltűnnek a határaink, eggyé válunk a mindenséggel. Bármilyen intenzív élmény, a legtöbb emberben lassan elhalványul, de időről-időre, különböző helyzetekben átéljük ugyanezt, vagy valami nagyon hasonlót: hogy minden mindennel összefügg, és valami nagy egész része vagyunk.

A misztikus tapasztalat más, de mégis ezzel rokon. Ha valaki elmélyed valamiben, és kellő ideje gyakorolja, akkor egy idő után lesznek olyan pillanatok, amikor nem kell gondolkoznia: szinte maguktól, a semmiből bukkannak fel a megoldások, mintha egy láthatatlan kéz igazgatná a dolgokat. Ezt az állapotot a művészetekben ihletnek nevezik, de a tudományos kutatók is ismerik: számos felfedezés született már így. Ugyanezt az érzést bármilyen más tevékenység során is megtapasztalhatjuk, a reggeli futástól az íjászatig. És bár az ember hajlamos az ilyenkor tapasztalt euforikus érzéshez kötni a sikert, valójában arról van szó, hogy ha elegendő ismerettel és tapasztalattal rendelkezünk, az agy a sok energiát felemésztő gondolkozásról átvált az első rendszerre, azaz robotpilótára kapcsol. Egyébként az életünk nagy részét így éljük le, csak a legtöbb embernél a hétköznapi tevékenységekhez nem társul az ihletett pillanatok eufóriája. A döntéseink zöme nem tudatos döntés, hanem automatikusan történik. Ezt megkönnyíti, hogy az agy nagyon könnyen felismeri a meglévő mintázatot, adott esetben a rendszert – gyakran ott is, ahol nincs. Viszont, ha elegendő ismerettel, tapasztalattal rendelkezünk valamilyen téren, erőfeszítés nélkül érzünk rá a jobbnál jobb megoldásokra, ami felemelő élmény. A munkaalkoholisták is ezt az érzést kergetik.

A misztikus gyakorlatok célja kettős: egyfelől a tökéletes pillanat megragadása valamilyen tevékenység közben, másrészt az ezt kísérő eufória kiváltása. Valójában olyan meditációk, amelyek felgyorsítják a tanulás folyamatát. Erre akkor van szükség, amikor egy gyakorlat túl bonyolult ahhoz, hogy tudatosan kontrolláljuk – márpedig, ha valóban a dolgok mélyére hatolunk, előbb-utóbb a legegyszerűbbnek tűnő dolgok is átláthatatlanul összetetté válnak.

A misztikus gyakorlatok ezért érzésekkel dolgoznak. A célzott meditációs gyakorlatokkal egy-egy részproblémát küszöbölünk ki, és ha jól van felépítve a rendszer, előbb-utóbb megtaláljuk az egyensúlyunkat és elérjük a belső harmóniát. Bizonyos szempontból királyi út, hiszen nem szükséges megérteni, mi történik valójában: akkor is működik, ha nem tudatosul bennünk, igazából mit is csinálunk. Nem véletlen, hogy több ezer éven át fennmaradtak ezek a gyakorlatsorok, ugyanis azzal, hogy kikapcsolják a folyamatból a dolgok megértését, felgyorsítják a tanulást. Az, hogy ma is virágoznak a különböző misztikus, ezoterikus, spirituális iskolák, mutatja, hogy bizonyos szempontból mennyire hatékony a módszer.

A cikk második részét itt tudod elolvasni

Rejtőről tudjuk, hogy aktívan bokszolt, Karinthy viszont a moziért rajongott. Az ökölvívás és a film azonban szerencsésen találkozott 1910-ben, amikor sikerült tető alá hozni az első fekete bőrű nehézsúlyú bajnok, Jack Johnson, és a súlycsoport korábbi királya, Jim Jeffries közötti VB-döntőt.

Ami egyáltalán nem volt egyszerű. Leginkább azért, mert a korábbi világbajnok nem volt hajlandó feketékkel öklözni – ő persze nem így fogalmazott. Amikor végül felvette a kesztyűt, saját bevallása szerint csak azért tette, hogy bebizonyítsa a fehér ember fölényét.

 A fehér ember felsőbbrendűségét a ringben demostrálni kíván kihívó, egy korabeli moziplakáton

Nem véletlen, hogy az összecsapást sokan olyan mérkőzésnek tekintették, ahol Jeffries látványosan demonstrálni fogja a fehér faj felsőbbrendűségét. Érthető, hogy a mérkőzést filmre vették, és telt házas mozikban vetítették szerte a világon – bár Johnson fölényes győzelmét követően több amerikai államban betiltották.

 Az első fekete nehézsúlyú ökölvívó bajnok, egy korabeli moziplakáton. A "fajok harca" lázba hozta a világot

A mérkőzés szerencsére Karinthy Frigyest is megihlette, aki jóval azelőtt, hogy az internetes fórumok, chatszobák, kommentfalak megjelentek volna az irodalomban, a filmszínház közönségének elmés benyögéseit gyűjtötte csokorba – kultúrtörténeti adalék egy olyan korszakból, mikor a mozik közönsége aranyköpésekkel szórakoztatta egymást.

KARINTHY FRIGYES: JOHNSON – JEFFRIES BOKSZ-MÉRKŐZÉS

Hangok a moziban

– Oda nézz, barátom. Ez muszkli.

– Barátomm! Ez a Dzsonzon, ugye? Őrülmény. Szszsz...

– Elemér, was bedeutet das „elschő forduló?”

– Ject kezdet man, tante.

– Most felállnak. Látod, a Jonszon mindig vigyorog. Nagyszerű, barátom.

– Mi van abban nagyszerű? Vigyorogni én is tudok.

– Puff. Ez volt egy flemm!

– Ez orrba megy. Nagygyon jóóó. Most kapott megint egy brusztflekket a tanár úr.

– Milyen vallású ez a Jeffries?

– Du, Elemér, warum schlagen sie sich?

– Das ist ein mérkőzés, tante. Sie versenyzen um ein díj.

– Bumm! Ez hasfájást fog képezni. Nagyon hirtelen csinálta a kisöreg.

– Pofába. Csak pofába. Pofába! Mért nem üt pofába? Hú, láttad ezt? De ezt láttad? Ezt a poficseket? Oda nézz!

– Nézek, mit ordítsz?

– Most figyeld ezt, fiacskám, látod, mindig hasat védenek, és orrot védenek, tempó az egész ügy. Tempóra megy ki az egész.

– Hát igazán, Adolf, te is tudsz így? A Glasernek mondtad.

– Semmi az egész. Tempó. Kitempózni.

– És nem félsz olyankor? Borzasztó lehet.

– Hidegvér az egész, fiacskám. És persze egy kis bátorságra megy ki az egész. Nem nagy dolog.

– És mernél ezzel is? Johnsonnal?

– Naaaa... Fogás az egész... Egy kis bátorság... Az ember roppant gyorsan mozgatja az öklöt, így csavarva, látod, egyik ujjal hirtelen be... aztán ki... látod? Aztán hirtelen előre... látod?... Nézd a kezemet... most fölülről megint, csak bátorság az egész... látod?

– Kérem, tessék vigyázni a tisztelt praclijával.

– Appardon... nem láttam...

– Hát nyissa ki a pofáját.

– Kérem, mondtam, pardon...

– Nix pardon. Kuss: az a pardon.

– Adolf, te ezt hagyod?

– Csak nem csinálok skandalumot itt a moziba. Különben direkt sértés nem történt, azt mondta: couche, ez egy francia szó, olyan, mint: touche vagy mouche.

– Du, Elemér, was bedeutet das: "támad"?

– Draufugrani.

– Mennyit kap a győztes?

– Hetvenötezer dollárt. Akit legyőztek, az kap huszonötezret.

– Nevetség. Ezt akarod nekem beadni? Hiszen akkor én is kiállok ezzel a Johnsonnal. Annyira én is tudok bokszolni, hogy legyőzzenek.

– És a pofonok, amiket kapsz?

– Szépen kapok. Felhúzom a kesztyűt, bemegyek a pályára, rámosolygok a Johnsonra, erre fültövön vág, mondom neki: "Engem vág maga fültövön, maga utolsó? Tudja mit, ilyen emberrel, mint maga, szóba se állok, adja ide azt a huszonötezret, vigye el a többit, fusson ki a szép szeme!" Erre leülök a földre, és mit mondjak neked, le vagyok győzve. Hadd legyen a hetvenötezer a Johnsoné, én nem irigylem tőle.

– Most, most! Plemm!

– Van ennek a Jeffriesnek felesége?

– Miért?

– Mert ez után a flekk után ítélve, nem ajánlanám magamnak az ábrándozást.

– Oda nézz, ez a Jeffries folyton mozgatja a száját. Beszél ez?

– Hát persze hogy beszél, hagyj békémbe!

– Mit beszél?

– Mit beszél, mit beszél? Vicceket mond. Előadást tart a bokszolás káros behatásáról a zsigerekre. Füst Milán szimbolikus verseit szavalja a "Nyugat"–ból. Mit beszél? Elhunyt nagybátyjáról emlékezik meg néhány kegyeletes szóban. Az idealizmusról beszél. Arról beszél, hogy a középkor piedesztálra állította a felmagasztalt női ideált.

– Bimm! Ez klappolt a hasüregbe!

– Mit csinál ez a Jeffries? Mér hagyja magát ez a bimf?

– Hja, a fekete lök most. Karambol.

– De mért nem üti kupán, most lehetne. Hisz ez csak ábrándozik, ez a sóhivatalnok. Itt ne ábrándozzék, hallja, menjen a sárga holdvilágba! Nyavalyás.

– Ne szidja az unokafivéremet.

– Das sollst du lemen, Elemér.

– Úgy éljen az a vén fejed.

– Wie meinst du?

– Ich záge, igen, tante.

– Ó, ó, ó, szegény Jeffries! Nem bírja. Már alig áll a lábán. Végleg letört. Nézd, most milyen szomorúan néz azzal a szelíd, kiütött szemével. Mintha azt mondaná: én csak egy szegény, szomorú világbajnok vagyok, miért bántanak engem itten? Már csak úgy legyint a kezével.

– Légy nyugodt, veled azért még elbánna.

– De iffiúr...

– Semmi, ez bokszolás.

– De iffiúr, hasba nem szabad.

– Ez már nem has.

Aki szeretné a teljes mérkőzést megnézni, kattintson a Maflás FB-oldalára.

Ha a nindzsucu eredetét kutatja az ember, állandóan a szamurájokba ütközik. Ez nem véletlen, ugyanis a nindzsákról – a szamurájokkal ellentétben – nem maradtak fel korabeli feljegyzések. Csak Japán egyesítése után, a 17. században írják le először azt a szót, hogy nindzsa, ekkor születnek a nindzsákkal foglalkozó első könyvek – és ezekben sem esik szó, a halálos és titkos nindzsa harci technikákról. A szamurájok hőstetteivel azonban tele vannak a történelmi források.

A mai nindzsák több módon igyekeznek áthidalni ezt a problémát. Részint arra hivatkoznak, hogy a nindzsák társadalmon kívülinek számítottak, és emiatt nem maradtak ránk a régi nindzsaiskolák anyagai. A másik megoldás, hogy azt állítják, hogy a nindzsák valójában szamurájok voltak. A harmadik – és ez a legtisztességesebb – álláspontot vallók szembenéznek azzal, hogy

1. a nindzsucu valójában a szokatlan harci technikák gyűjteménye,

2. és mivel nem maradt ránk semmilyen korabeli forrás, ami a középkori nindzsa klánok létét igazolná,

3. legfeljebb olyan momentumokról vannak feljegyzések, amelyek a mai nindzsucu előzményeinek tekinthetők, de ezek mind a szamurájokhoz köthetők.

Nem véletlen, hogy a nindzsa irodalom előszeretettel nyúl vissza a legendás herceg, Jamato Takeru köré szőtt legendákhoz. Jamato herceg Keikó császár egyik fia volt, és a japán történelem mitikus hősei közé tartozik. Ugyanakkor a tettei nem mindenben felelnek meg a szamuráj-ideálnak – ezzel magyarázható, hogy a mai nindzsa irodalomban gyakran felbukkan az alakja.

A sokfortélyú ember

Jamato herceg az ókori görög mitológia alakjaival rokon: Thészeusszal és Odüsszeusszal. Istenekkel és hősökkel csatázott, ugyanakkor nem riadt vissza a cselvetéstől és a lovagiasnak távolról sem mondható megoldásoktól. Amikor atyja megbízta azzal, hogy fegyelmezze meg bátyját, Jamato sajátos módon tett eleget a felszólításnak: elrejtőzött az árnyékszéken, és amikor testvére a dolgát végezte rárontott és agyonverte. Ez bizony messze van a harctereken a csatasor elé kilépő, dicső családfájukat felsoroló és az ellenfél legjobbjait nyíltsisakos párviadalra kihívó szamurájok eszményétől. Az árnyékszéken guggoló, kiszolgáltatott ellenfél lesből való lerohanása viszont a nindzsa legendárium kedvelt eleme.

Jamato herceg másik akciója még „nindzsásabb” – nem véletlen, hogy gyakran példálóznak vele. Miután megölte bátyját, Keikó császár, aki „megrettent vad és vakmerő fiától”, Kumaszóba küldte a herceget, ahol két fivér élt, akik nem hódoltak be a Nyolc Nagy Sziget urának. A császár azt a parancsot adta Jamatónak, hogy végezzen velük.

Az első crossdresser

A herceg útra kelt, és pont akkor érkezett Kumaszóba, amikor elkészült a két testvér veremháza. Mivel a házat háromszoros katonai őrség védte, cselhez folyamodott: női ruhát öltött, leengedte haját – ekkor még nem töltötte be a 16. életévét, azaz olyan fiatal volt, akár egy Jókai-hős –, és így surrant be a házavató bulira.

Hogy lánynak nézték-e vagy annak, ami, nem tudjuk, mindenesetre a két fivér „felfigyelt szűzies szépségére”, és maguk közé ültették, felteszem azért, hogy Itt a piros, hol a pirost játsszanak vele. Amikor a hangulat a tetőfokára hágott, és a vendégekből kitört a partyállat, Jamato előrántotta a ruhájába rejtett tőrt, mellbe döfte az idősebb testvért, az öccsét meg némi kergetőzés után farba szúrta (eufémizmus?), majd „kettéhasította akár egy érett dinnyét.”

Ebben a sztoriban már megtalálható a jóval később kirajzolódó, klasszikus nindzsa figurája: a szigorúan őrzött erődítménybe álruhában észrevétlenül belopódzó orgyilkos, ráadásul a herceg a 20. századi folklórban megjelenő, csábos női nindzsák, a kunoicsik előfutárának is tekinthető.

Mint a régi indián regényekben

Amikor Jamato Takeru Szagumóban járt, az ottani uralkodó csellel akarta elveszejteni, és azt mondta neki, hogy a síkság közepén lévő mocsárban „egy rettenetes, féktelen istenség él.” A herceg, aki a többi héroszhoz hasonlóan nem volt bonyolult lény, azonnal elindult, hogy megküzdjön vele, Szaguma ura pedig kihasználva a helyzetet, felgyújtatta mögötte a mezőt.

Jamato ugyanahhoz a fortélyhoz fordult, mint gyermekkorunk indián regényeinek hősei: kardjával levágta a füvet maga előtt és ellentüzet gyújtott – így sikerült ép bőrrel megúsznia a kalandot. Amikor visszatért Szagumóba, nem csak az uralkodót aprította föl, hanem az egész népét kardélre hányta, de ez már az ilyen jellegű mítoszok kötelező eleme.

A legnindzsásabb húzás

Már említettem, hogy a herceg nem volt a lovagias becsület mintaképe. Amikor Izumóban összeakadt egy kiváló harcossal, elhatározta, hogy megöli. Első lépésként összebarátkozott a vitézzel, majd titokban tölgyfából faragott magának egy indákkal díszített kardot, ami pont úgy nézett ki, mintha igazi lenne.

Egyszer lementek a folyóhoz fürdeni, és Jamato, aki gondosan ügyelt rá, hogy elsőként jöjjön ki a vízből, felkapta az izumói harcos kardját:

– Cseréljünk fegyvert! – javasolta neki, ami akkor a barátság megpecsételésének számított.

A másik rábólintott, mire a herceg folytatta:

– Gyere, mérjük össze a vívótudásunkat!

Az izumói harcos persze nem tudta kirántani a fakard pengéjét, és Jamato egyetlen csapással végzett vele. A herceg, akiből az ősi krónikák tanúsága szerint meglepően gyakran kitört a muzikalitás, győzelmét követően így énekelt:

„Ahol a nyolcrétű felhők szállnak, a kard, mit az izumói vitéz visel,

Fekete indákkal átkötve, pengéje nincs, mily szomorú!”[i]

Jamato Takeru számos népet, hőst és istent legyőzött – az egyiküket, aki szarvas képében közeledett felé, egy fokhagymával verte agyon –, de a vadkankaland, Héraklésszel ellentétben, már nem jött be neki.

A herceg történetei egy olyan korszakból származnak, amikor a társadalom még nem nyújtott védelmet a harcosok rendjének, és a siker és a túlélés fontosabb volt, mint a becsület. A nindzsa alakja – a szamurájokkal ellentétben – ezt a felfogást örökíti tovább.

Ha érdekel a nindzsucu, itt találsz további információt.

A kiegészítő anyagokat a Maflás Facebook oldalán találod.

(Folyt. köv.)

[i] Hiroaki Sato: Szamurájlegendák, General Press Kiadó

Akár bevalljuk, akár nem, vannak előítéleteink az iszlám országokkal szemben. Bár lehet tapsikolni a szebbnél szebb illiberális rezsimjeiknek, és lapogatni az éppen ügyeletes kedves vezető farizmait, a legtöbbünk nem szívesen lenne nő ezekben az államokban. A pasik azért, mert másutt sem, a nők többsége pedig azért, mert nő.

Az élet időnként rácáfol az előítéletekre. Amikor Mehmet T. és felesége, Nevin, tavaly, május 30-án kijöttek az Isztambuli Bíróságon lefolytatott válóperes tárgyalásukról, a férfi egy összetekert újsággal esett a feleségének. Azután is ütötte, hogy a nő a földre esett – azaz a jelenet mindenben megfelelt annak, amit a nők helyzetéről gondolunk.

A meglepetés ezután jött Emre Derebaşı, köztisztasági alkalmazott személyében, aki egy gyönyörű ugró fejeléssel padlóra küldte az asszonyverésbe belefeledkező Mehmetet.

Ahogy a felvételen látszik, pillanatok alatt hatalmas tömeg verődött össze, és a rendőrök megérkezéséig visszatartották a nekivadult férjet.

„Elfogadhatatlan, hogy ilyen erőszakos cselekedetek történjenek a Ramadan alatt” – nyilatkozta később az egyik szemtanú a Daily Star-nak.