A kard élén T.O. Teas egyik legjobb regénye. Néha olyan, mint egy útikönyv, pár lappal később már élet-halál harcot vívnak, és egy-egy villanásra bepillanthatunk a férfilélek mélyére. Őszintén beszél nőkről, félelmekről, vágyakról, kudarcról, és az egészet átjárja az a csendes melankólia, ami olyan veszettül elegánsnak tűnt az átkos végnapjaiban…

Részlet a regényből:

„Fölment a lépcsőn. Sehol senki, aki fogadná és fölvezetné. Huszadrangú hely. Demura tudta, hol találhatók a jobb helyek, ahol csak bejelentkezéssel fogadnak, és ahová nehezebb bejutni, mint egy-egy jobb klubban tagságot szerezni. Ahol a kapuban hajlongó személyzet fogadja a tisztelt vendéget – és ez mindig diszkrét, kivilágítatlan kapu –, és ugyanilyen tiszteletteljes sorfal kíséri a várakozó fekete kocsihoz távozásakor. Ismert olyanfajta jobb helyeket is, ahová egy magafajta idősödő köztisztviselő járhat. Tiszta, barátságos hely, Hanako elbeszélget vele, teával kínálja, és mindig maga vezeti be a házba, maga kíséri ki. Ha szórakozni jön, ebből a vörös fényben úszó, kihalt lépcsőházból máris kifordult volna. Barbár hely, lelketlen, nem is tudta elképzelni, kinek való. Talán a szégyenlős fiataloknak, akik úgy settenkednek be egy-egy fürdőházba, hogy előtte többször körülnéznek, látja-e őket valaki. Demura generációja nyíltan jár a török fürdőnek nevezett bordélyokba. (Vagyis, bocsánat, a török követség tiltakozása miatt szappanfürdőre változtatták a nevét.) Az ő generációjának ez olyan természetes, mint egy vendéglőbe betérni, vagy színházba menni. Nincs az a feleség, aki ez ellen szólni merne. De most ő is azon kapta magát, hogy megáll és körülnéz. Mintha árnyék mozdult volna a lépcső alján. Megfordult és továbbment, de fülelt, jön-e mögötte valaki. Nem hallott semmit. Nyilván benézett valaki az Ezer Öröm Szalonba, de a lépcső láttán visszafordult. Demura meg tudta érteni.

Világos, modern bútorokkal berendezett szalonba nyitott be. Alacsony, süppedős fotelok, króm-és üvegasztalkák, a földön egy nagyképernyős televízió. Olcsóbb szálloda társalgójának hatott. Mosolygó, szürke kosztümös nő tűnt fel és terelte a tévével szemközti fotel elé. Demura agyában egy pillanatra átvillant a dolog abszurditása, öreg korára tévézik egy ikebukuri kuplerájban, ahogy áttévézte az elmúlt félévet, a költözést, ahogy áttévézte volna maradék életét. Csak hogy ne kelljen a problémáira gondolnia.

Aztán meglátta a műsort a képernyőn, és egy csapásra megszűnt az otthoniasság érzése. Fiatal nőt mutatott a kép. Csinos volt, kicsit rövidebb lábú a kelleténél, és Demura szerint kicsit durva arcú is, de határozottan csinos. Pici bugyi volt rajta, és pici kezével a kamera felé integetett.

Demura leült a fotelba, a háziasszony fürge mozdulatokkal süteményt és italokat tett elé, majd eltűnt. Demura várt, nézte a nőt a tévében, aztán körbepillantott. Úgy látta, egyedül van a szobában, de nem lehetett biztos benne. A szanaszét néző fotelok mélyén megbújhat még nem egy, tévét néző kuncsaft. Most, hogy jobban megnézte, a szalon nem is volt olyan kicsi, mint első látásra tűnt, csak a berendezés ügyes elhelyezésével érték el ezt a hatást. De ha egyedül van is, ki tudja, nem tartják-e szemmel a vendégek minden mozdulatát rejtett kamerával.

Az asztalon levő programváltó felé nyúlt és megbökte. Erősen kifestett, pongyolás, ragadozó arcú nő jelent meg a képernyőn. Hosszú jelentőségteljes pillantást vetett Demurára, majd ringatni kezdte a csípőjét. Demura váltott. Kezdte szórakoztatni a dolog. Első pillantásra riasztóan személytelennek tűnt az egész, főleg Hanako barátságos intézménye után. De ha belegondolt, volt benne valami csodálatos. Olyan volt, mintha egy jó tündér megvalósítaná az ember vágyait. Megtenné azt a csodát, hogy a néző kiragadhat egy szereplőt a műsorból magának.

A kék kabátos férfira gondolt. Most már szinte biztos, hogy nem kuncsaft. Hacsak nincs itt valamelyik fotelban. Hamarosan kiderül. Ha választott, valahogyan föl kell vennie a kapcsolatot a nővel. De hogyan? A háziasszony egy szót sem szólt, tehát nyilván egyszerű. Még egyszer körülnézett, és már látta is. Valóban egyszerű volt. Az asztalkán rózsaszín, régimódi telefon állt. Nyilván annak a csatornának a számát kell hívni, amelyen a nőt találta. Váltott. Valami jelezhette a nőknek, hogy mikor kerül rájuk a sor, mert mindegyik integetett, mosolygott, csókot dobott, obszcén mozdulatokat tett, a maga módján próbálta megnyerni Demurát magának. Tizenkét csatorna volt mindössze, szegényes kis hely, az elektronizálás ellenére is. Demurának egyik lány sem tetszett igazán. Lett volna kedve a dologhoz, a telefonos játék is tetszett, bár nemigen tudta, mit mondjon, ha felhívja valamelyik nőt. Eddigi gyakorlatában a mama szannal beszélgetett előtte és utána, a lányok pedig csendesen kuncogva tették a kötelességüket.

Senki nem mozdult a szobában.

Felállt és elindult a kijárat felé. Nem tartóztatták, nem köszöntek el tőle. Lassan ment lefele, nem látott beugrót, letérőt, ügyesen álcázott ajtót, amely az irodába vezetne. A kék ruhás férfinak a tévés szalonon keresztül kellett mennie. Viszont, mintha újra árnyék lebbenne a lépcső alján. Mint amikor felfelé jött. Mintha valaki hirtelen visszafordult volna. Esténként több százan benéznek ide. Az alsó lépcsőforduló sötét volt. Furcsa, keskeny, sötét sáv alakult ki a bejárat vakító fényei és a lépcső sejtelmes vörös világítása között.

Nem lassított. Felemelte a kezét, és megigazította a nyakkendőjét. Ilyenkor ez a legjobb. Ha a haját fésülné, akadályozná a látást. Ha tovább lógatja a kezét, könnyen lehet, hogy már nem lesz ideje felemelni. És úgy nem is tűnik olyan gyanútlannak: aki támadást vár, valahogy másképp lógatja a kezét. A nyakkendő-igazítás más. Nem feltűnő mozdulat, főleg ha egy bordélyházból jön az ember. Babrál valamit, tehát nem feszíti meg az izmait idegességében, és gyorsan mozdulhat. És nagyon jó pozícióból.

Nem mintha ideges lett volna. Nem mintha támadást várt volna. Puszta elővigyázatosság volt, mint amikor körülnéz az ember, mielőtt lelép az úttestre. Leért a lépcső aljára. A kapualj üres volt. Ha az utca felé nézett, az ajtónálló széles hátát látta, s a mögötte hömpölygő tömeget. Leengedte a kezét. Kilépett az utcára. Állt egy kicsit, és gondolkodott. A kék kabátos férfi az irodába jött, de nem jöhet sűrűn, ha a személyzet nem ismeri. Üzleti ügy. Majd Cujama utánanéz, ki a tulajdonos.

Hazaindult, a Jamonote vonal felé. Balra fordult, és hirtelen csönd lett, csak a távolból hallatszott egy-egy felcsattanó nevetés. Az utca elkeskenyedett, rövid, kanyargós sikátorrá változott, ahol oldalt kell fordulni, hogy az ember utat tudjon adni a szembejövőnek. Sötét volt, csak a házakból szűrődött ki némi világosság, de Demura tudta az utat, és gyors, határozott léptekkel haladt. Aztán mintha hallott volna valamit. Mintha valaki futott volna mögötte, mintha valami mozdulna... Megfordulni már nem volt ideje. Valami villant a szeme előtt, nem kellett gondolkodnia, hogy mi, és hogy mit csináljon. A keze előbb mozdult, mint ahogy az agya nyugtázta a tényt, hogy megtámadták. Mindkét keze az arca elé vágódott, és abban a pillanatban már érezte is az alkarján a becsapódást. Fémes csengés hallatszott, ahogy a penge az alkarvédőhöz ért. Demura megperdült, hogy a fal legyen a háta mögött, és lássa, hányan vannak.

Ketten voltak. Az egyik még mindig a nyaka felé szorítva a pengét egy ütemben mozdult vele, és most megpróbálta a falnak nyomni. A másik tőle balra, a kardot a jobb kezében fogva. Nem katana volt náluk, hanem a sotó, a rövid kard. Ez is jó harminc centiméter hosszú, borotvaéles fegyver. Tartalék, ha a harcos kezéből kiütik a katanát, ezt használják kis helyen, zárt térben, és ezzel követik el a harakirit is. És egy nagyvárosban is ezt lehet feltűnés nélkül végigvinni a kabát alatt.

– Ne mozdulj, és nem lesz bajod – mondta a távolabbi.

– Ha eltűntök, nektek sem – felelte Demura.

Kezdett rájönni, mit akarnak. A vágás lapjával talált, akkor sem vágja el a nyakát, ha nem védi ki. A torkának szorított fegyverrel akarják elsuttogni a fenyegetéseiket. Nem zavarja őket, hogy Demura harcképes maradt?

– Ha ficánkolsz, elvágom a nyakad – mondta a közelebbi, és a homlokán kidagadtak az erek.

– Mit akarnak?

– Csak azt, hogy megmondd szépen, kinek dolgozol, és mit kerestél a kendóklubban.

– A Katana Baráti Társaságot keresem.

– Miért?

Hallgatott. Maga sem tudta, miért.

Hallgattak a támadók is. Egy pillanatra összenéztek, majd mindketten hátraléptek. Demura leengedte a kezét.

– Menj és mondd meg a főnöködnek, hogy nem mi okoztunk neki kellemetlenséget, sajnáljuk a félreértést. Megbüntetjük a felelősöket. De mondd meg azt is, hogy nem félünk tőle, és aki sokat szaglászik utánunk, az megtalál és megbánja.

– Át fogom adni az üzenetet – mondta Demura.

– Köszönöm.

Meghajoltak, nem mélyen, épp annyira, amennyit az illem megkövetel, és sarkon fordultak. Demura meghajlása ugyanolyan volt. Megfordult ő is, és ment tovább a megálló felé. Holnap fölkeresi Kazét. Örülni fog az üzenetnek.

Kaze nem örült. Kaze nem ért rá, nem fogadta Demurát, és a titkárnője még időpontot sem adott. Demurán a legjobb öltönye volt, és alig hordott fekete cipője, amit ünnepi alkalmakra vásárolt. Udvariasan megköszönte a titkárnőnek, hogy fáradt vele, elnézést kért a zavarásért, és távozott. Hideg volt ahhoz, hogy leüljön egy padra. Lassan, nagy, hűvös cseppekben az eső is rákezdett. Kinyitotta az ernyőjét, és elindult. Ha most találkozna azzal a lánnyal, aki tegnap az esőben ült a padon abban a parkban! Mellé ülne, és együtt hallgatnának. Vagy a lány elmesélné, hogy kire vár, Demura pedig azt, hogy vissza akarja adni a megbízást. Már nem rendőr. Nem kötelessége parancsokat elfogadni. Nem kell az életét kockára tennie, amikor azt sem tudja, miért harcol, nem kell öreg korára ismeretlen gengszterekkel verekednie. Nem kell lenyelnie azt a sértést, hogy a gyilkossági csoport vezetője nem ér rá fogadni őt.”

A regényt innen lehet letölteni.