De bárhogy is szeretném, nem tudom törölni agyamból a mai nap eseményeit. Végig ott munkál bennem a feszültség. Ennek ellenére – vagy talán épp ezért – remekül érzem a távolságot, a ritmust, a másik szándékát. Ma senki se tud megállítani. Már a páros gyakorlatoknál tartunk. Ütéskombinációk, blokkok, földrevitelek. Noha váltott partnerekkel dolgozunk, egy pillanatra sem akadok meg. Bárki legyen is a támadó, mozgása belesimul az enyémbe; ahogy megindul, eggyé válok vele. Megingathatatlan vagyok, akár a hegy, két lábam a földbe gyökerezik, és úgy támadok vissza, mint a forgószél.

Izanagi szan kettőt tapsol. Ismét váltunk, mostantól improvizálunk. Az öreg megadja a lehetséges támadásokat: egyenes, lengő, köríves rúgások, a másik meg olyan technikával válaszol, amilyennel akar. Vagy éppen tud. Újabb partnercsere, ezúttal Jovant fogom ki. Százkilencven magas, közelharcban éppúgy a legjobbak közé tartozik, mint minden más tárgyban. Én támadok először. Valahol félúton elvész a lendületem, reccsen a nyakam, és brutális erővel csapódok a tatamira. Kirázom a fejemből a könnyű kábulatot, és talpra szökkenek. Jovan mosolyog, gyorsan, határozottan támad, de nem szívja fel magát igazán. Elsöpröm a kezét, idegpontokat támadok, és amikor megbillen, kirúgom a lábát, azután a földön egy ütéssel befejezem a technikát, hadd érezze ő is a törődést. Most már egészen másként áll fel. Az ellentámadása elsöprő és brutális. Hasonlóval viszonzom a kapottakat. Egy ideig oda-vissza megy ez a játék, azután Jovan megkontrázza az ellentámadásomat. Védem az ütést, de ugyanazzal a lendülettel berobban és megdob. Esés közben lezavarok egyet könyékkel, azután a földön még ráteszek kettőt. Enyhül a fogása, lerázom magamról, és máris talpon vagyok. 

– Geri szan! – csattan mögöttem Izanagi szan hangja. – Menj ki a tatami szélére.

Szó nélkül engedelmeskedem. Mentemben még hallom, amint az öreg Jovanra mordul: – Te pedig próbálj meg felnőni a fekete övedhez.

Térdre ereszkedem, szótlanul figyelem a többieket. Izanagi szan odalép hozzám.

– Ha lejössz edzeni, akkor csak az edzéssel foglalkozz, Geri szan. Bármi terhed van, tedd le a dojo ajtajában. Nem figyelhetsz egyszerre két dologra. Megértetted?

Bizonytalanul bólintok.

– Akkor tisztítsd meg az elmédet.

Azzal sarkon fordul és visszamegy a többiekhez. Edzés végéig ülök a szőnyeg szélén, de nem sikerül kiverni fejemből a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat. 

Január 14.

Csaknem három hét telt el Barna balesete óta. Mostanában Stefi és Marko is együtt futnak velem reggelente. Kálmán sokszor mondja, hogy holnap ő is csatlakozik hozzánk, de ez végül mindig elmarad. Barnáról semmi hír, csak annyit tudunk, hogy még mindig kórházban van. Viszont Marko töritanulását sikerrel megoldottam. Már tizedik napja nyűglődtünk egymással, amikor észrevettem, hogy gyökeresen átalakult a töritudásom jellege: összefüggéseiben kezdtem látni az anyagot, és hihetetlen magabiztossággal közlekedtem az egyes témakörök között. Olyan kapcsolatrendszerek világosodtak meg előttem, amelyekről eddig fogalmam se volt, holott a tényekkel, eseményekkel, folyamatokkal eddig is tökéletesen tisztában voltam. Tulajdonképpen ez adta az ötletet. Felkerestem Jovant – akivel a múltkori edzésünk óta sokkal közelebbi lett a viszonyunk –, és azt mondtam, élnék a felajánlott segítséggel.

– Mire van szükséged? – kérdezett vissza.

– Egy alsós kéne, aki töri faktra jár. És persze elég penge a témában.

Magasra szaladt a szemöldöke.

– Markónak kéne – magyaráztam. – Gondjai vannak a törivel.

– Alsós? – nézett rám csodálkozva. Azután felderült az arca. – Nem rossz – bólintott elismerően.

Meglepett, hogy ilyen hamar rájött, miért ezt kérem, de azután bevillant, hogy a végzősök tartják az elsőéveseknek a faktokat. Láttam rajta, hogy pillanatok alatt összerakta a dolgokat.

– Vedd úgy, hogy megvan – válaszolta, és a vállamba öklözött. – Este edzésen? – kérdezte.

– Ott leszek – feleltem.

Ami Markót illeti, az ötletem remekül bevált. Mióta rábíztuk az alsós srác továbbképzését, láthatóan egyre magabiztosabb a töritudása, nekem meg felszabadult heti háromszor két órám, ami szintén nem mellékes körülmény. Mondjuk rám is fér, mert már a nyakunkon van a félévvégi hajtás. Minden napra jut két-három dolgozat. Persze megbízhatóan hozom a szokásos eredményeimet, de azért elég húzós ez az időszak.

Szerencsésen túl vagyunk a délelőttön. Ilyenkor kifejezetten ügyelek rá, hogy megfelelő mennyiségű szénhidráttal tartsam formában az agyamat. Mivel a tanulás miatt visszaveszek az edzésből, rendszerint két-három kiló plusszal zárom a félévet, de nem szokott zavarni. Valamit valamiért.

Mostanra végeztünk az ebéddel, csendben kanalazom a kávémat. Kálmánék lassan cihelődnek, én viszont úgy döntök, ejtőzöm még egy kicsit. Valaki megérinti a vállamat. Összerezzenek. Hátrapillantok, egy harmadéves arc áll mögöttem.

– Gyere – mondja. – Misi bá’ hivat.

Görcsbe ugrik a gyomrom. Tudat alatt erre a pillanatra várok, mióta Barna kórházba került. Hirtelen bevillan Misi bá’, ahogy minden évnyitón végighordozza tekintetét az elsősökön: „Az iskola szabályai tiszták és egyszerűek: a csapat senkit se veszíthet el. Ha egyvalaki kihull, a társai is mennek.”

(Folyt. köv.)