Komoly előnyt jelent, hogy itt legalább hazai pályán mozoghatunk. Sajnos a többiek is. Ha igazán őszinte akarok lenni, be kell vallanom magamnak, hogy a hátam közepére kívánom az egészet. A fene se akar a felsősökkel baszakodni. Ugyanakkor elkapott a gépszíj. Nem én vertem magam, hogy beszállhassak a játékba, viszont most, hogy már benne vagyunk, semmi kedvem feladni az egészet. A szobám felé tartva küldök egy gyors körsms-t a többieknek. Mire odaérek, már az ajtónál várnak.

– Mi van? – kérdezi Stefi.

Válasz helyett meglengetem a pendrive-omat.

– Ezt tegnap valaki meglovasította – jelentem be. Úgy döntök, hogy az áldozat törölt adatlapjáról egyelőre hallgatok. Nem csak azért, mert nem akarom elmondani, hogy levelezek Barnával. A saját szennyesemet se szeretném kiteregetni. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ezt nagyon elcsesztem. Kezünkben volt a megoldás, és most megint nulláról kezdhetjük. Semmi kedvem sincs hallgatni a megjegyzéseiket emiatt. Úgyse lehet rajta segíteni, és amiről nem tud az ember, az nem fáj neki.

Értetlenül néznek rám.

– Ma viszont megtaláltam a könyvtárban – folytatom. Beterelem őket a szobámba, és pár mondatban vázolom a helyzetet. Mire végzek a történettel, látom rajtuk, hogy ezernyi kérdésük van.

– Szóval azt mondod, hogy mostantól szopóágon vagyunk? – pislog Stefi zavartan. – Hogyha a felsősök komolyan ránk szállnak, nem sok esélyünk marad. Gyakorlatilag semmilyen eszközünk sincs velük szemben azon kívül, hogy nem sejtik, hogy mi is belekeveredtünk a játékba. De ha jól értem, akkor ennek vége.

– Így van – bólintok. Fölösleges lenne szépítgetni a helyzetet. Tapasztalataim szerint még mindig az a legjobb, ha az ember nyugodtan felméri, hogyan áll, és azután annak megfelelően dönti el, hogyan haladjon tovább. Ugyanakkor mélységesen dühít, hogy Stefi, bár látszólag mindig végtelenül tárgyilagos, folyamatosan úgy rakja egymás mellé a tényeket, hogy sárosnak érezzem magam. Emlékszem, amíg Barna volt a vezetőnk, sose jutott eszébe, hogy ilyesmit tegyen vele. Komoly elégtételt jelent, hogy Barna velem és nem Stefivel levelez. Aztán rájövök, hogy ebben egyáltalán nem lehetek bizonyos. Barna rengeteg dolgot megtartott magának. Mindig csak annyit mondott, amennyit muszáj volt. Hirtelen ráébredek, hogy ezt a levelezést pont úgy intézem, ahogy Barna szeretné. Ha nálam el tudta érni, hogy ne osszam meg a többiekkel, miért ne tudná Stefivel is? Kezdem úgy érezni, mintha valaki a háttérből mozgatna. Mély lélegzetet veszek. Kezdek paranoiás lenni, állapítom meg. Először Nataliára gyanakodtam, most meg Barnát vádolom azzal, hogy a tolószékében ülve manipulál bennünket, ami nettó ökörség, mert szerencsétlennek valószínűleg kisebb gondja is nagyobb annál, hogy az itteni pozícióját erősítgesse.

– Nem lehetne valahogy kiszállni ebből az egészből? – szakítja félbe Kálmán a gondolataimat. – Már úgy értem, hogy esetleg Marko beszélhetne Jovannal, hiszen mindketten…

Nem fejezi be a mondatot, pedig van benne logika. A közös nyelv, kultúra sokkal erősebb kapcsot jelent idebenn, mint bárki hihetné. Az Alapítvány egyfajta kohónak szánta a sulit, ahol a legkülönbözőbb emberek alkotnak közösséget. Ez megvalósult, ugyanakkor a folyamatos nyomás miatt lényegesen közelebb érzi magához az ember azokat, akikkel ugyanazt jelentik a szavak.

– És ha kemény csontig benyalok Jovannak, mit nyerünk vele? – kérdez vissza Marko. – Így is, úgy is csicskáztatás lesz a vége, viszont most ezzel megvan a lehetőségünk rá, hogy visszacsaphassunk – folytatja. – Szerintem el kell dönteni, mit akarunk. Kaptunk egy esélyt, a többi pisissel ellentétben, hogy beszállhatunk a nagyok játékába. Erre eddig még nem volt példa az Alapítvány történetében. Komolyan mondod, hogy dobjuk el magunktól ezt a lehetőséget pusztán azért, mert félsz, hogy csúnyán néznek ránk a felsőbb évesek?

Csönd telepszik a szobára. Ezzel nem lehet vitatkozni. Mindannyian arra gyúrunk, hogy valamivel kitűnjünk a többiek közül. Hogy valami olyasmit csináljunk, amit évek múlva is emlegetnek majd az Alapítványnál. Az az igazság, hogy az Ötösfogat tálcán kapta az esélyt, csak elég csúnyán elbaltáztam. Ugyanakkor kezemben tartom a belépőt a következő fordulóra. Magasra emelem a pendrive-ot.

– Szerintem nézzük meg, mi van rajta – javaslom.

Nem várom meg a válaszukat. Bekapcsolom a notebookot és benyomom a pendrive-ot az USB csatlakozóba.

Nem tudom, mit vártam, de egész biztosan nem ezt. Alig másfél oldal, de minden sor egy-egy újabb link. Értetlenül nézünk egymásra a fiúkkal. Megnézem az elsőt: a Mátrix egyik részlete a Youtube-on. A következő egy indexes cikk, valami környezetvédelmi balhé. Átfutom, de nemigen van türelmem hozzá. Megyek a harmadikra. Egy sose hallott nevű sajtófotós anyaga. Legalább százötven galéria. Esélytelen, hogy ezt akár egy hét alatt végignyálazzam. Belenyitok a doksi közepén lévő linkek egyikébe. Valami minisztérium honlapja lehet, mert egy PDF-es űrlap ugrik elő. Most már össze-vissza kattintgatok, de egyre reménytelenebbnek tűnik a dolog.

– Szerintetek? – pillantok a többiekre.

(Folyt. köv.)