Az évek során lassan, nagyon lassan megértettem, hogy gondolkozni tanít. Ma már úgy zajlanak az órák, hogy bevezetésnek elénk teszi az adott ország domborzati térképét, mi meg felvázoljuk, milyen gazdasága lehet. Kilencvenöt százalékban eltaláljuk. Persze utánanézhetnénk óra előtt a neten, de fölösleges. Csak elrontanánk a játék örömét.

Ezzel együtt elképzelni se tudtam, minek kellhet Imi bá’nak duplaóra. Az első tíz percben ötfős csoportokra oszt bennünket, majd kizavar a teremből, hogy készítsük el az Alapítvány térképét. Méretarányosan. Zsinórt, mérőrudat, iránytűt minden csoportnak ad, azután kijelöli, ki melyik területet mérje fel.

Mi az épület jobb szárnyát kapjuk. Két csapatra oszlunk: Kálmán és Stefi kívülről járják körbe az épületet, mi Markóval idebent maradunk. Természetesen az alagsorban kezdjük, onnan haladunk fölfelé. Nincs egyszerű dolgunk, rengeteg a szoba. Bár Imi bá’ nem mondta, gondosan jelöljük, melyik ajtó merre nyílik. Tudom, hogy ezzel begyűjtünk néhány plusz pontot.

Már az első emeleten járunk, amikor felbukkan Stefi és Kálmán. Ők már végeztek. Átengedjük nekik a terepet – itt gyakorlatilag csak az ajtókat kell megszámolni, mert a lakótere mindenkinek ugyanolyan –, mi meg felhúzunk Markóval a tanári emeletére. Ahogy szétcsusszan előttünk az üvegajtó, feltolulnak bennem az emlékek. Az igazgatói ajtaja nyitva van. Bekopogok.

– Mi az? – szól ki Misi bá’.

Megköszörülöm a torkom.

– Imi bá’tól azt a feladatot kaptuk, hogy készítsük el az épület alaprajzát – mondom.

Misi bá’ elnyom egy félmosolyt.

– Persze, március van. Nos, az én szobám hatszor hét méteres. A télikert pont középen van, a rádiusza egy méter nyolcvan. Az ajtó és az ablakok befelé nyílnak. – Elkerekedett szemmel nézek rá. Könnyedén vállat von: – Volt rá pár évem, hogy megtanuljam. A tanárit viszont le kell mérnetek. És a könyvtár utáni folyosórészt se hagyjátok ki.

Határozottan megkönnyebbülök. A legutóbbi találkozásunk óta egész mostanáig kerültem Misi bá’t. Azt hittem, neheztel rám, de ugyanolyan, mint lenni szokott. A maga részéről a múltkor láthatóan letudta a velünk kapcsolatos mondandóját. Úgy tűnik, a továbbiakban ejtette a témát. Ennek ellenére nincsenek illúzióim: ha még egyszer elvétjük a lépést, tartja a szavát, és repülünk.

Nekiállunk lemérni Markóval a folyosót, a tanárit és a könyvtárat. Senki se lepődik meg azon, hogy itt szöszmörgünk a kötéllel és a mérőrúddal. Biztosra veszem, hogy a tizenegyedikesek minden évben előadják ugyanezt a műsort, sőt azt is, hogy az előttünk járó évfolyamok ugyanúgy ellenőrizték a Misi bá’tól kapott adatokat, ahogyan mi is. Amikor végzünk a folyosószakasszal, biztos, ami biztos alapon kivonjuk az általunk lemért helyiségeket a folyosó hosszából. Természetesen minden egyezik.

A tanári könyvtár azért keményebb diónak bizonyul. Nem pusztán a galéria és a csigalépcső miatt, hanem mert külön le kell mérni a polcok mélységét is ahhoz, hogy megkapjuk a terem pontos adatait. Szerencsére csak Igor bá’ van itt, ő meg elmélyed az asztalán gondosan felhalmozott anatómiai atlaszokban. Egyébként láttam már néhány nagy könyvtárat, és a miénk is nagyon jó, de a nyomába se érhet az itteninek. Nyálcsorgatva nézem a polcokat.

– Mi van, srácok, kéne valami? – kérdezi Igor bá’ felpillantva a könyvéből.

– Nem, csak az emelet alaprajzát kell elkészítenünk – feleli Marko.

– Akkor húzzatok bele, mert így sose fogtok elkészülni – morogja Igor bá’, és visszatemetkezik az olvasmányába. Azt azért nem hittem volna, hogy szabadidejében a könyvtárat bújja.

Kioldalgunk a folyosóra. Ezen a szakaszon az összes többi ajtó zárva van, úgyhogy viszonylag gyorsan végzünk. A mozgásérzékelős kapcsolóval ellátott lámpák ragyogó fénybe vonják a helyiséget. Amikor befejezzük a mérést, észreveszem, hogy a falakat hatalmas tablók borítják. Az előző évfolyamok osztályképei.

Engem nem izgat különösebben a múlt, de Markót valamiért teljesen lázba hozza a felfedezés. Áhítattal szemléli a tablókról szigorúan, elveszetten, vagy éppen poénosan visszanéző arcokat. Még nincs túl sok tabló, alig tizennyolc éves az Alapítvány, de azért van min merengni. Marko hirtelen felnevet:

– Odanézz, az ott Alex – mutat az egyik képre.

Valóban Alex az Armani öltönyben, gondosan belőtt, hullámos hajjal, nyakkendőben. Szája sarkán talányos mosoly játszik. Hirtelen bevillan, milyennek ismertem. Persze felsősként messze magasan felettünk állt. Legutóbb visszatérő diákként tanított természetgyógyászatot és harcművészetet. Furcsa összeegyeztetnem az emlékeimet a fényképen látható, fiatal kölyökkel. Kicsit olyan, mintha magamat nézném.

Marko közben újabb ismerősöket talál. Öregdiákokat, akik az elmúlt pár évben visszatértek, és előadásokat tartottak nekünk. Az emlékeimben élő arcok szétfoszlanak, és kibomlik mögülük a tablókról visszatekintő gyerekarc, vagy épp ellenkezőleg, a fotókról ránk néző arcokra sodródnak rá mai vonásaik.

(Folyt. köv.)