– Megmutatod, mit találtál? – kérdezi néhány másodperces csönd után.
– Hogyne – élénkülök meg. Hálás vagyok, amiért másra terelte a szót. Elnézést szeretnék kérni, de nem tudom, hogyan vágjak bele. Inkább hagyom elúszni a dolgot.
Nekiállunk áttúrni az anyagot. Natalia biztos kézzel veri szét aprólékos gonddal felépített elméletemet. Könyörtelenül következetes: semmit se hagy meg, amit nem lehet száz százalékosan bizonyítani. A több óra munkájával összerakott, impozáns adathalmaz alig a tizedére olvad. Így már sokkal kevésbé tűnik meggyőzőnek a PASTRUJNO-val kapcsolatos feltevés, ráadásul jókora lyukak tátongnak az egyes elemek között. Amikor végzünk, Natalia még egyszer átfut a megmaradt fájlokon.
– A belgrádi merényletet miért raktad bele? – kérdezi.
– A PASTRUJNO-nak ott is van egy leányvállalata – felelem. Beletúrok a jegyzeteimbe. – Igen. Itt például nem gyógyszergyártással, hanem számítógép-forgalmazással foglalkoznak.
– Persze, ezen az alapon a McDonald’sot is belekeverhetnéd – fintorodik el a lány. – Gondolj csak bele: egy multi, amely behálózza az egész világot.
– De Goran Brankovič azt kutatta, hogy a jugoszláviai háborús bűnösök hogyan mentették át a polgárháborúban szerzett vagyont a békebeli gazdasági életbe – tiltakozom. – A PASTRUJNO pedig már a háború alatt megjelent Belgrádban. Csak akkor még nem a számítógép-kereskedelem volt a profiljuk.
– És ez azt jelenti, hogy közük van a Briztina Magazin riportere ellen elkövetett merénylethez?
– Szerintem logikus.
– Megemlítik a cikksorozatban a PASTRUJNO nevét?
– Fogalmam sincs – sóhajtom megadóan. – Nem tudok szerbül.
– Akkor miről beszélünk?
– Arra gondoltam, hogy Marko átnézhetné ezeket a lapokat – mondom. – Szerintem, van rá esély, hogy talál valamit.
– Jó, erre majd akkor visszatérünk, ha kiderül, hogy igazad van – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon Natalia. – Most nem regényt írunk. Ha lehet, maradjunk a tényeknél. A PASTRUJNO tényleg túl gyakran fordul elő ahhoz, hogy véletlen legyen – teszi hozzá sokkal lágyabb hangon. – Épp ezért lényeges, hogy ne fussunk vakvágányra.
Bizonytalanul bólintok. Fáj a szívem a porrá zúzott elmélet miatt. A többiek eleve elutasítóak voltak. Egyedül Natalia hajlandó foglalkozni a kérdéssel. Most úgy érzem, ő is ellenem fordult.
– Az biztos, hogy szeretnek a zavarosban halászni – folytatja a lány. – Ez a Dmitrij Ivanov elég gyanús figura. Azt hiszem, Afganisztánban megtanulta, hogyan lehet hasznot húzni a háborús konfliktusokból.
– Az is lúzer, aki nem gazdagszik meg a háborúban – mormogom önkéntelenül.
– Mi van?
– Valami Görgeyvel kapcsolatos blogon olvastam – felelem. – Illetve a kommentek között. Hosszan sorolták, hogy melyik katonai vezető hogyan szedte meg magát a különféle háborúkban, függetlenül attól, hogy a győztes vagy a vesztes oldalon állt. – Hirtelen megélénkülök. – Dmitrij Ivanov visszajött Afganisztánból, és röpke tíz év alatt egy multinacionális céget épített a semmiből. Ráadásul úgy fest, hogy a PASTRUJNO szinte keresi a gócpontokat. Ha nekünk feltűnt, miért ne tűnhetett volna fel Goran Brankovičnak is?
– Neked feltűnt, de ebből még egyáltalán nem következik, hogy Goran Brankovičnak is – hűti le lelkesedésemet a lány. – Kettő: a háború legális üzlet, és ha jól látom, a PASTRUJNO nem fegyver-, hanem gyógyszer-kereskedelemmel foglalkozik. Ez inkább humanitárius misszió, mint bármi más, még akkor is, ha jól lehet keresni vele. Szóval ez így eléggé sovány ahhoz, hogy komolyan foglalkozzunk vele.
– Jól van – dünnyögöm kelletlenül.
– Fáj a nyakam – nyújtózik elkínzott arccal Natalia. – Azt hiszem, kissé megroppant tegnap.
Elönt a bűntudat. Tegnap lenyomtam, most meg fanyalgok, amiért nem hagyja, hogy elszaladjon velem a ló.
– Rendbe rakjalak? – kérdezem.
Csodálkozó pillantást vet rám.
– Értesz hozzá?
– Izanagi szan tanított pár dolgot – felelem. – Szerinte annak, aki harcművészettel foglalkozik, gyógyítani is tudnia kell.
– Valami kínai varázslat? – mosolyodik el Natalia.
(Folyt. köv.)
