Szilvia már letelepedett az egyik sarokasztalhoz. Leülök vele szemben. Testhez tapadó pólója és nadrágja kirajzolja az alakját. Próbálom nem bámulni. Kevés sikerrel. Nem zavarja, vagy csak nem vesz róla tudomást. Beletemetkezik az étlapba.

– Te mit kérsz? – néz rám végül.

Ínycsiklandó illatok úsznak a levegőben. Az alhasam enyhe rándulással jelzi, nem lenne jó ötlet beleszabadulni a kajába.

– Talán valami pirítóst – felelem óvatosan.

– Fogyózol? – mosolyog rám, Szilvia.

Szerencsére nem erőlteti. Hálás vagyok, hogy nem kell magyarázkodnom. Persze az is lehet, hogy tudja, mekkorát szívtunk. Igazából az lenne a meglepő, ha még nem értesült volna róla. Elvörösödöm. Csodálkozó pillantást vet rám, ám mielőtt bármit kérdezhetne, odajön a pincérnő, és felveszi a rendelést.

– Nem láttalak a kiállításon – veszi fel Szilvia a beszéd fonalát, amikor elmegy a csaj. – Megléptetek?

Nem felelek azonnal.

– Reggel nem voltam túl jól – mondom óvatosan. – És később már nem akartunk a többiek után menni, úgyhogy kiugrottunk egy kicsit az expóra.

– Milyen expóra? – kérdezi Szilvia hanyagul.

– Vállalati biztonsággal foglalkozó expót rendeztek a hétvégén – csúszik ki a számon. Egy pillanat múlva már legszívesebben visszaszívnám. Emlékszem, milyen balhét csapott legutóbb Natalia, amikor kiderült, hogy megbeszéltem Szilviával, hol tartunk. Igazából azóta se derült ki, hogy miért kapta fel a vizet annyira, mindketten gondosan kerültük a témát, de semmi kedvem bevállalni egy újabb konfliktust emiatt.

– Igen? – nyújtja el a szót Szilvia. A vége szabadon lebeg, mintha csak arra várna, hogy valaki csatlakozik hozzá. Hagyom elúszni.

Visszajön a pincérnő, lepakol az asztalra. A nyamvadt kis pirítósom eltörpül Szilvia rendelése mellett. Nem mondom, hogy akkora, mint a szokásos reggeli adagom, de azért simán jóllaknék vele.

– Nos? – pillant rám talányosan, amikor végez a tojásrántottával, és belekortyol a kávéjába.

Az ajkamba harapok. Felnevet.

– Mi van, némasági fogadalmat tettél? Ne félj, nem fújlak be amiatt, hogy ellógtátok a tárlatot. Egyébként egészen jó volt.

Érzem, hogy az arcomba szökken a vér.

– Nem… khm… nem erről van szó – krákogom zavartan.

– Ó? – mosolyog Szilvia. Kicsit szétnyílik az ajka. – Talán beletrafáltam valamibe?

– Nem – rázom meg a fejem. – Csak ez is olyan dolog, ami összefügg… ööö… a szakmai gyakorlattal.

– Mint ahogyan Pécs is – bólint, és elkomolyodik az arca. – Sejthettem volna – teszi hozzá. Ismét halvány mosoly bujkál a szája szögletében. – Rendben, ha megbeszéltétek, hogy senkinek se mondjátok el, mire jutottatok, én nem akarlak faggatni.

Több mint kínos. Ráakaszkodtam, meghív reggelire, én meg játszom neki a néma leventét.

– Szó sincs róla – felelem gyorsan.

– Akkor? – vonja fel a szemöldökét. – Esetleg velem van baj? Bárkinek mesélhetsz róla, csak nekem nem?

– Egyáltalán nem – bukik ki belőlem. – Csak…

Ismét elakadok.

– Csak? – viszi fel a szót Szilvia.

– Nem igazán akarom terhelni ezzel. – Már, amikor kimondom, tudom, hogy ez a lehető legfalsabb duma.

Felsóhajt.

– Nézd, én felajánlottam, hogy üljünk le néha beszélgetni, már amennyiben van hozzá kedved. Persze, ha nem akarod, én a világért sem erőltetem…

Ismét hagyja lebegni a mondat végét. Ezúttal megragadom.

– Tényleg nem ez a helyzet, tanárnő, csak…

– Szilvia – mondja nyomatékosan, és a szemembe néz. Megfogja a kezemet. Száraz és forró a tenyere. Kiszárad a szám.

(Folyt. köv.)