A harcművészeti rendszerek előszeretettel hivatkoznak ősi gyökereikre. Számos iskola van, amelyik több száz éves múlttal büszkélkedik. Egyfelől érthető a dolog, ha arra gondolunk, hogy a folyamatos polgárháborúk korában egy-egy rendszer folyamatos jelenléte az adott stílus életképességét bizonyította. Másfelől meg tudjuk, hogy semmi sem avul el olyan gyorsan, mint az edzésmódszer és a technika, ezért a több száz éves mozdulatsorok hatékonysága legalábbis kérdéses az éles küzdelemben.
Természetesen nem arról van szó, hogy bizonyos elemek ne működnének. Az egyenes ütés, horog, felütés, combosok, térdesek, könyékütések, lábsöprések, földrevitelek, fojtások minden hatékony rendszerben megtalálhatók. Az ősi tekercseken rengeteg olyan technika van, amit ma is ugyanúgy csinálunk, és például az izületi feszítések szögén és irányán se lehet nagyon variálni. Az emberi test anatómiája nem változott az utóbbi kétezer évben, és azok a módok se, ahogy hatékonyan be lehet fejezni a pusztakezes küzdelmet. Viszont az, ahogy eljutunk oda, hogy kivitelezhessük az adott technikát, minden korszakban más és más.
Nem mindegy, hogy az ember fegyveres vagy pusztakezes küzdelemre készül, versenyekre, bevetésre vagy utcai bunyóra, ha van védőfelszerelés, az milyen jellegű, stb. Másképp működnek a technikák ökölvívó- és MMA-s kesztyűben, de ha visszamegyünk kicsit az időben, látni fogjuk, hogy a szteroidok és a modern erősítés milyen alapvetően megváltoztatta a test-test elleni összecsapásokat. Mindez nem csak a ringben jelentkezett, hiszen a szteroidoknak köszönhető megnövekedett izomtömegre, gyorsaságra és agresszióra válaszként villámgyorsan elterjedtek a különböző fegyveres stílusok – azért nem véletlen a késharc robbanásszerűen terjedő népszerűsége.
Az ősi iskolák a hatékonyságtól egyre inkább a hagyományőrzés és a mozgásművészet felé tolódnak, és ezen az se változtat, ha gyorsan és erőteljesen hajtják végre a gyakorlatokat (01:18). Abban a percben, ahogy egy rendszer kiiktatja a full contact küzdelmeket, elveszti a kapcsolatot a valósággal. Megjelennek az irreális támadások (00:52, 01:23), ráadásul az uke sokszor rásegít a technikára (01:21, 01:24, 01:27, 01:30, 01:27, 01:59, 02:18, 02:38, 03:01), ahelyett, hogy harcolna és ellenállna. Hiába tanítják ezek a rendszerek jól az alapelveket, ha ezeket nem hozzák összhangba a való élettel. A gyakorlás egyfajta közös előadássá válik (01:41). A küzdelmet egy bizonyos szinten túl nem elég szimulálni. Vannak dolgok, amiket muszáj átélni, megtapasztalni ahhoz, hogy éles helyzetben is hatékony lehessen az ember. Ennek hiányában a stílus eszköztára előbb-utóbb elavul (03:56).
Mindez nem baj, ha tudatosítják a tanulókban, hogy amit gyakorolnak, az lehet mozgásművészet, hagyományőrzés (04:04, 04:20, 04:45), az önnevelés eszköze, de önvédelemre nem alkalmas. Ha viszont ilyesfajta szlogenekkel reklámozzák a stílust, hogy „több száz éve hatékony, miért ne működne most”, az a tanuló becsapása. Ezen az se változtat, hogy egyes technikák valójában a fegyveres küzdelemből származnak (00:53, 00:56, 05:07), mert viszonylag kevesen mászkálnak az utcán csatára felszerelkezve (04:53).
A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.