Amikor a harcművészetet elhelyezzük a mai iskolarendszerben, első lépésben célszerű kijelölni azokat a célokat, amelyek mentén a tantárgy beépíthető az oktatásba. Az önismereten túl – ami a hatékony tanulás elengedhetetlen eleme – az analitikus gondolkozás, az együttműködés, a nyitottság, előítélet mentesség, tolerancia, konszenzuskeresés, a felelős döntés, a hatékony problémamegoldás és stratégiai gondolkodás nagy valószínűséggel belekerülnek ebbe a halmazba. Mivel ezek a célok többségében nem tartoznak a hagyományos harcművészetek eredeti anyagába, komoly kihívást jelent a harcművészet integrálása a nyugati oktatási rendszerbe.

Harcművészek előszeretettel idézik Funakoshi mester mondását, miszerint „Nem a művészet formálja az embert, hanem az ember a művészetet.” A dolog szépséghibája, hogy ez egy ősi görög mondás, amit a mester széleskörű műveltséggel rendelkező irodalomtanár lévén természetesen tudott, míg hozzánk már az évezredes keleti bölcsesség gyöngyszemeként szivárgott vissza.

A dolog jól példázza, hogy milyen messze kerültünk a hagyományos harcművészet eredeti embereszményétől, miközben a harcművészetekben a keleti és nyugati értékek ötvözése talán kicsit jobban is sikerült a kelleténél.

Alapok

Első lépésként – amikor az edzés erőnléti részénél a tanítványokat szembesítjük azzal, hogy az önmagukról való elképzeléseik milyen távol esnek a valóságtól – célszerű megismertetni őket a feladat fogalmával.

Az oktatásügy egyik legnagyobb hiányossága – amivel egyetemi szinten azért meglepő találkozni –, hogy a diákokban nem tudatosult, mit jelent a feladat. Fogalmuk sincs arról, hogy a feladat azt jelenti, hogy pontosan azt kell teljesíteni, amit kérnek tőlük. Milliméterre. A minimumot 100 %-ra, és nem bizonyos szempontból többet, más szempontból kevesebbet.

Az oktatási rendszer alapvető hibája, hogy megengedi, hogy a diákok más jellegű többletmunkával kiválthassanak bizonyos hiányosságokat. Úgy gondolják, hogy majd a gyakorlatban úgyis megtanulja. A tapasztalatok viszont mást mutatnak. Ezek után illuzórikus feltételezni, hogy a diák fölfogja, hogy mit várnak tőle – ami azért problémás, mert innentől nem az ő döntésén, kitartásán és szorgalmán múlik, hogy megfelelő módon sajátítja- el az anyagot, hanem a szerencsén. Tapasztalataim szerint az egyetem első két, két és fél éve azzal telik, hogy megszerezzék ezt a készséget, ami mérhetetlen idő, pénz és energiapazarlás.

A harcművészet oktatás nagy előnye, hogy ez a műfaj nem ismeri a félmegoldásokat. Itt csak 0 és 100%-os teljesítmény van. Vagy beledöngölik az embert a betonba, vagy nem. És mivel a dolog elég fájdalmas, kevésbé hatékonyan működnek az énvédő mechanizmusok. Ebből következően, könnyebb megérteni bizonyos tanításokat.

Ha az ember pontosan kijelöli a stratégiai céljait, a harcművészetnek komoly szerepe lehet az oktatásban. Ezt persze nem lehet pár jól hangzó szlogennel megúszni. El kell mélyedni a harcművészetben, és az oktatási rendszerben is, és ugyanolyan szívós kitartással megteremteni a kettő egységét, ahogy felépítettük önmagunkat is.

A hagyományos karate példáján látszik, hogy ha jól rakják le az alapokat, és végtelenül precízen építik fel a rendszert, az milyen sokáig kitart. És az is, hogy mikor szem elől vesztik az eredeti célokat, hogyan hullik darabjaira az egész.

Nem elég pusztán a technikákat hozzácsiszolni a jelen követelményeihez.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)