Sokan összetévesztik a stratégiát és a taktikát. A legtöbb harcművész az edzések során felcsipegetett taktikai elemeket – esetleg az azokból leszűrt általános tapasztalatokat – érti stratégia alatt. Egy-egy verseny, vagy versenysorozat megnyerése se igazán nevezhető stratégiai célnak, mint ahogy az egymás után következő övfokozatok megszerzése sem az. A harcművészet nem életcél, hanem életforma, vagyis bizonyos célok elérésére szolgáló eszköz. A hagyományos harcművészetek esetében ez az iskolai oktatással szorosan összefüggő személyiségfejlesztés.

A legtöbben nem látják tisztán a diáksport célját. A tanulmányaikra keményen összpontosító egyetemistákból ma már nem lesznek olimpikonok – ami persze nem zárja ki, hogy olimpiai bajnokok egyetemet végezzenek. De az iskolai testnevelés feladata nem az élsport utánpótlásának biztosítása.

Az egészséges életmódra nevelés gyökeres ellentétben áll a teljesítményfokozó szerekkel feltuningolt, a játékot munkaként kezelő élsporttal. A versenysportban az eredmény a cél. Egy világverseny megnyerése természetesen komoly propagandaértékkel bír, de a mérleg másik serpenyőjében ott a harmincon túli élsportolók fizikai állapota, ami már kevésbé hat lelkesítően.

A diáksport ma leginkább az egészséges életmódra való nevelés eszközeként jelenik meg a tananyagban, bár valójában nem épül egybe a biológiai, kémiai, fizikai és matematikai ismeretekkel, vagyis nem tekinthető a tanterv szerves részének. Persze ahhoz, hogy a mozgás valóban az egészséges életmódra neveljen, biztosítani kell az alapvető tárgyi eszközöket: a megfelelő teret, és a személyi higiénia feltételeit. Hagyományos dojóban például van arra mód és idő, hogy az ember edzés előtt is lezuhanyozzon, és a tanítás a dojó padlójának feltakarításával kezdődik – többek közt ezért olyan nagy fokú illetlenség késni. Természetesen a frissen mosott edzőruha is elvárás. Mindez a jelenlegi testnevelés oktatásban nem mindig adott.

A modern nijutsu alapvetően a stratégiai gondolkozás kialakítására helyezi a hangsúlyt. Ennek feltétele természetesen az önismeret, tehát első lépésben a fizikai korlátok felmérésével és tágításával foglalkozunk. De már itt is megjelennek annak csírái, hogy a tanulók az edzésen tapasztaltakat tekintsék egyfajta modellnek, és helyezzék tágabb összefüggésbe. A harcművészet nem valamiféle mozgáskészség elsajátításáról szól, hanem arról, hogy az ember megteremtse saját harmóniáját.

A jó edzés ezért – még a csoportos oktatás keretein belül is – mindig személyre szabott. A tanár felelőssége, hogy apró lépésekben felismertesse a diákkal saját előnyeit és hátrányait, és olyan taktikai megoldások felé terelje, ahol a lehető legjobban képes kihasználni az adottságait. Így lehet eljutni oda, hogy a tanulóban felmerüljön önmaga megismerésének igénye, illetve az, hogy önmagával és a környezetével harmóniába kerülve alakítsa az életét. Ezek már a harcművészet oktatás stratégiai céljai.

A hagyományos harcművészet iskolai tantárgy, vagyis eredetileg alapvetően a diákok tanulmányi előmenetelének javítását szolgálta – ahogy a XIX. századi, klasszikus angolszász amatőr sport is.

Persze a hódításokra berendezkedett gyarmatbirodalmaknak egészen mások voltak a céljai, mint jelenleg az EU-nak. Ráadásul az olimpiai mozgalom amatőr jellegének felszámolása is jól jelzi, hogy a nyugati sport is olyan alapvető szemléletváltáson ment keresztül, ami csaknem lehetetlenné teszi, hogy a versenysportra épülő testnevelés oktatás hatékonyan segítse a diákok iskolai munkáját. Emiatt felmerült az igény, hogy új, szabadon választható alternatívákat kínáljunk az iskolai mozgásoktatásban. 

A modern ninjutsu arra törekszik, hogy a tanuló önmagát megismerve tűzze ki saját céljait, és ennek érdekében a lehető leghatékonyabban tudja kihasználni a jelenlegi európai oktatási rendszer által nyújtott lehetőségeket.

A kiegészítő anyagot a Maflás Facebook oldalán találjátok.

(Folyt. köv.)